Beszélgetés Csehy Zoltánnal a szlovákiai magyar irodalomról
Csehy Zoltán költő, irodalomtörténész, műfordító nemrég két kötettel jelentkezett a szlovákiai magyar irodalom köréből, az Arctalanság, arcadás, arcrongálás. Önláttatási stratégiák és diszkurzusretorikák kisebbségi kontextusban (2020) a Recitinek, a BTK Irodalomtudományi Intézetének a kiadásában, az Aritmikus képzelet. Avantgárd zene, chancepoetry és epikus gravitáció Cselényi László műveiben (2021) pedig a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg. Az Arctalanság, arcadás, arcrongálás a napokban az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet Modern Irodalmi Osztályának Erdődy Edit-díjában részesült.
Eddigi irodalomtudományos-irodalomtörténeti köteteid témája főként az antik, a reneszánsz vagy a régi magyar irodalom volt, Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben (2014) című könyved a queer elméleti bázisa felől olvassa újra a magyar lírát. Sokak számára, akik nem követték közelebbről a pályádat, talán meglepetés lehet, hogy most két olyan kötettel jelentkeztél, amelyek tárgya a kisebbségi, határon túli, pontosabban a szlovákiai magyar irodalom. Mi az izgalmas ebben a témában?
Tényleg nincs új a nap alatt: Kassák Éposz Wagner maszkájában című kötetének zenei olvasatáról szóló tanulmányom őse még 2008-ban jelent meg, Kudlák Lajos „dadista” verseit és egyéb írásait még 2011-ben rendeztem kötetbe, kommentáltam és utószavaztam. A szlovenszkói antológiákból kiolvasható önreprezentációs és önértelmezési gesztusokról szóló első publikációm is kereken tízéves. Most összegyűjtöttem, revideáltam, pontosítottam és javítottam ezeket a szövegeket, és újabbakkal kiegészítve formáltam kötetté az eleven, változékony anyagot. Hogy mi az izgalmas? Kassák, amióta csak megismertem, permanens izgalomforrás maradt a számomra: pulzáló univerzum millió égitesttel. Nemrég újraolvastam utolsó versköteteit: ma is modernnek hatnak. Ő tanított meg modern képzőművészetet értelmezni, és tőle tanultam szöveget „komponálni” is. Izgalmas volt az is, hogy egy kisebbség milyen módon értelmezi magát, milyen stratégiákat választ történelmi kataklizmák idején, hogy milyen diskurzusok szipolyozzák ki a művészet energiáit, hogy miként alakulnak egyes karrierek, miként deformál egy-egy életművet az ideológiai fertőzöttség, az önpusztító öncenzúra, hogy mit tesz vele pl. az emigráció. És, valljuk meg, az első köztársaság irodalmáról nemigen lehetett szabadon írni: a meglévő munkák kevés kivételtől eltekintve szervilis, kiszolgáló értékelések. Rá kellett jönnöm arra is, hogy még a fiatalabb kutatók is inkább tartották lélegeztetőgépen a sokszor ideológiai kényszerhelyzetből cselekvő elődök elfogódottságait, minthogy visszamenjenek a forrásokhoz. Mások meg belevesztek a forráskiadások szövegtengerébe, a felkínálkozó adathalmazba, és mivel nem tudtak érvényes értelmezéseket kínálni, az olvasóközönség is elpártolt a korszaktól, mondván, hogy – finoman fogalmazva – nem túl izgalmas. Pedig a kérdésnek még keserédes humora is van. És nem tudom önirónia nélkül nézni azt sem, hogy a viták is rendre újragenerálták magukat.
Arctalanság, arcadás, arcrongálás című kötetedben sokat foglalkozol a szlovákiai magyar irodalom szeparációjának történeti kérdéseivel. Milyen károkat okozott ez, és hoztak-e a szeparációs elméletek valamilyen hasznot?
Épp azt akartam megmutatni, hogy nem csak szeparációs elméletek voltak, hogy nem lehet egysíkúan kezelni a kérdést. Az irodalom önmagában véve sokszólamúbb, mint ahogy azt az irodalomtörténet-írás gyakorlata mutatta. Minden alkotó a világot akarta, s volt, aki teremtett is magának egyet. Más kérdés a kontextus: nemrég pl. a pozsonyi tanszék tudományos öneszmélésének kezdeteivel foglalkoztam, és látnom kellett, hogy pl. a hivatalos „hungarológia”, melyet Pavel Bujnák nacionalista „csehszlovakizmusa” képviselt a 20-as években, milyen deformációkat okozott az első ún. szlovákiai magyar irodalomtörténeti koncepció megszületésében. Az akkori tanszéken Bujnák szlovákul tanított, pl. olyasmiket, hogy a Halotti Beszédet egy magyarul rosszul tudó szlovák vagy cseh pap írta. A magyar irodalomtudomány szempontjából elképzelni is szörnyű azt az űrt, mely a pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem felszámolása után kialakult. Könyvbehozatali tilalmak, cenzurális okok, túlélő és karrierista szervilizmus, rengeteg meghasonlás. Miközben Bujnák egyik tanítványa, Alžbeta Göllnerová Szabó Dezsőt és Wass Albertet fordít szlovákra, arról ír dolgozatot, hogy Mikszáth kigyúnyolja és megveti a szlovákokat. És ezek csak a kezdetek. Túl kellett jutni a gyűlöletbeszéden és az öngyűlöleten is, a kisebbségi érzéseken és a dilettáns karrierlovagokon. De mindent megszépíteni csalás. Akik a szlovák hungarisztika kezdeteit szlovák szemmel nézik, Bujnákot máig hivatalos ősatyaként kezelik, ha kisebbségi szemmel nézzük, a „nagy” hungarológus elképesztő dilettánsnak látszik. De olyan is volt, hogy a kemény pesti kritikák miatt a hazai magyar írók Kassán szimpátiatüntetést szerveztek. A kisebbségi önáltatásban a lila ködös messianizmus és a kritikai hipertolerancia is jelentékeny szerepet játszott. Az alkotói individualizmus apró és látványos diadalai csak akkor mutatkoznak igazán, ha a közösségi önreprezentációs folyamatokat is látjuk, ha a diskurzusretorikákat több szempontból is górcső alá vesszük. Mindig a perem felől akartam látni: igaz, innen rendszerint nem a legszebb a látvány nyílik, de sokkal valóságosabb, mint ami a központból nézve látszhat. A szeparációnál veszélyesebb a szeparálás: a szlovákiai magyar irodalom nem zárhatja buborékba magát, és az irodalom határai nem húzhatók meg. Míg pl. Bori Imre az ún. jugoszláviai magyar irodalom történetébe a történeti előzményeket is belevette, nálunk még olyan diskurzusformáló energiákat is kiiktattak, mint pl. Kassák Lajos vagy Lesznai Anna életműve. Holott Lesznai nagyregénye, a Kezdetben volt a kert az egyik legjobb „szlovákiai magyar” regény is. És az egyik legjobb „női” regény is, és az egyik legjobb „nyugatos” vagy „transzkulturális” regény is: minden jó mű különféle értelmezői diskurzusok csomópontjában van egyszerre.
A kötet első tanulmánya az „ún. szlovákiai magyar irodalom nyelveiről” szól. Van sajátos nyelve a szlovákiai magyar irodalomnak? Kik használják ezt a nyelvet? Lehet erre a tényre építeni valamiféle koncepciót?
Ez a fejezet is, mint az összes többi, azt sugallja, hogy tehetséggel mindent lehet. Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című regénye pl. egy autentikus nyelvet teremt, de ez igen ritkán sikerül. Szerintem itt azért állt össze eleven konstellációvá, mert nem csak „szlovákiai magyar”, hanem egy eleven diskurzushoz kötött, paradox módon regionális, miközben a régi magyar irodalom klasszikus nyelvi örvényeit is megnyitja, tehát végső soron a maga autentikus rétegezettségében „fiktív”.
Én a divatosabb és egyszerűbb vendégszövegesdihez Ezra Pound-i nívót várok (ide nekem gyorsan egy szmájlit!).
A szlovákiai magyar irodalomtörténetek végtelen névsorolvasását könyved erőteljes kritikával illeti, értelmezéseidben döntő többségük harmatgyenge, ideologikus, dilettáns szerzőként jelenik meg. Lehet, van értelme szlovákiai magyar irodalomtörténetet írni véleményed szerint?
Ugyanazt tudom mondani, mint előbb: tehetséggel mindent. Hallatlanul izgalmas feladat lehet, ha a szempont érdekes, ha a diskurzusháló feszülni tud, ha kapcsolódik más hálókhoz. A már említett peremnézőpont új tereket nyithat meg. Nekem irodalomtörténet-írói ambícióim ezen a területen nincsenek, mert egyelőre túl sok fehér foltot látok. Vissza a forrásokhoz! Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyes művészi diskurzusai szépen megtalálják a helyüket más diskurzusok szövetében: pl. örvendetes a nőírók iránti érdeklődés, vagy pl. Rudnóy Teréz felfedezése a zsidó-magyar irodalom diskurzusában.
Cselényi Lászlóról írt köteted zenei konstrukciók felől nyitja fel a költő műveit. A líra zeneisége mindig is fontos volt számodra, azonban főként verstani formákhoz, leginkább az időmértékhez kötődött. Cselényi viszont leginkább szabadverset ír. Másfajta zeneiségről van szó nála?
Az a primer zeneiség, melyről írsz, csak a dolgok első felszíne. Cselényi esetében (de pl. Kassákéban is) a kortárs modern zenei elképzelések válnak szövegszervező erővé. Cselényi pl. Xenakis, Berio, Boulez, Stockhasuen vagy épp Cage zenepoétikáját hasznosítva alakította ki többszólamú montázstechnikáját, mindent szétfeszítő dinamikájú, ugyanakkor geometrikus logikájú és vasfegyelmű strukturalizmusát. Szövegpartitúrái tevékeny komponensként számítanak az olvasóra, a művek önazonossága (akárcsak az aleatorikus zeneművek esetében) is folytonosan megkérdőjeleződik. Egyedülálló, makacs kísérlet ez a neoavantgárd hőskorából, és egyre inkább úgy látom, hogy páratlan provokáció a magyar költészet történetében.
Milyen terveid vannak a továbbiakban a szlovákiai magyar irodalom témáját illetően?
Márai szlovákiai magyarnak számít? Róla készülök egy nagyobb lélegzetű tanulmányt írni, konkrétabban a mássághoz, a kisebbséghez, az idegenséghez való viszonyáról.
A beszélgetést készítette: Németh Zoltán
