Szőke Erika In vivo című kiállításáról Szalay Zoltán írt az Új Szó kulturális-közéleti mellékletébe, a Szalonba Az eltűnt idő csodái címmel:

“Egy művész nem akarhat kevesebbet, mint megragadni az örökkévalóságot. Ezt a természetes törekvést leginkább az akadályozhatja, hogy az örökkévalóság nehezen meghatározható – jelentése minden korban és kultúrában változik.

A klasszikus, antik megközelítés szerint az örökkévalóság az a teljesség, amely magában foglalja világunk összes ideáját, archetípusát. A konkurens, keresztény felfogás szerint az örökkévalóság a létezés egészének korlátlan birtoklása, amely a létezők mellett a lehetőségeket is tartalmazza. Hol van ezekben az elméletekben az egyén helye? Szent Ágoston azt írja a Vallomásokban, hogy az időt a jelenben együtt érzékeljük a múlttal és a jövővel – az idő múlása tehát egy bennünk lévő szubjektív kategória. Az olasz kvantumfizikus, Carlo Rovelli ebből a tételből kiindulva állítja, hogy az idő az a forma, amely által kapcsolatba lépünk a környező világgal, tehát az önazonosságunk forrása, ám fájdalom forrása is, hiszen az idő múlása számunkra állandó veszteségekkel jár.

Mivel a lényünk nem statikus, így létezésünket csak az időben van értelme vizsgálnunk – ám az időhöz fűződő viszonyunk továbbra is tele van kérdésekkel. Az idővel kapcsolatos vélekedések erős érzelmi töltetűk, hiszen a világérzékelésünk alapvetéseit érintik. Az örökkévalóság megragadásának vágya így válik az eltűnt idő nyomában indított kutatássá, illetve az idő múlásának csodálásává.

Ha önazonosságunk alapját nem egy statikus én képezi, hanem folyamatok, történetek és az idő múlása, ennek az önazonosságnak az emlékek és a várakozások is részét képezik. Szőke Erika In vivo című új kiállítása épp az emlékek és várakozások szerkezetével dolgozik, amelyeket az ingatag, bizonytalan jelenből szemlélünk.
Szőke Erika művészete váratlan és meghökkentő rálátást nyújt az időhöz fűződő viszonyunkra, mivel nemcsak az emlékek rekonstrukciója képezi a lényegét, hanem főként az emlékek áramlásának dinamikája, amelynek fontos része a felejtés. Épp a felejtés kreatív formái helyeződnek új dimenzióba ezekben a munkákban. Szőke Erika előhívja az emlékeket, hogy ismét a feledésbe száműzze őket, és mi e folyamatok megfigyelésével egyedi élményeket szerezhetünk az idő múlásával kapcsolatban.

A fosszíliák ősi élő szervezetek megkövesedett maradványai, amelyek keletkezésének egyik fontos tényezője a kőszén. A szén Szőke Erika Emlékfosszíliák című sorozatának is meghatározó alapanyaga.”

Szalay Zoltán írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.