Szigeti László és Mészöly Miklós Párbeszédkísérlet című beszélgetőkönyvéről Demény Péter írt kritikát a Könyvteraszon:

“Két évig készült, és mintegy húsz nagyívű beszélgetés lenyomatát tartalmazza a Párbeszédkísérlet, amelyben Szigeti László kérdezte Mészöly Miklóst. Most, több mint tíz évvel az eredeti megjelenés után négy fiatal irodalmár széljegyzeteivel, és két remek esszével kibővítve vehetjük újra kézbe.

Mészöly Miklós a legerotikusabb magyar író. Pontosabban: Mészöly prózája a legerotikusabb magyar próza. A sejtetés, a rejtelem, a sorok között lapuló feszültség az ő szövegeiben a legnagyobb. Az atléta halála, Saulus, Magasiskola, Film, Merre a csillag jár – sorolhatjuk a címeket, elbeszéléseket, kisregényeket, amelyekben a mondat megszorul, és olyan, mint a nyílvessző közvetlenül a kirepülés pillanata előtt.

Egy ilyen próza alkotóját faggatni nehéz és hálás feladat. Nehéz mindazért, amit már kifejtettem; hálás, mert az érdeklődő olvasó kíváncsi arra, hogyan építette fel ez az ember önmagát, milyen utakon bolyongott, amíg eljutott a művekig, hogyan hajtotta tovább a nyugtalanság. Ezt a „fragmentumelvű” prózát, illetve ennek szerzőjét „kibontani” maga a kihívás.

Szigeti László, a Kalligram igazgatója, Mészöly barátja volt, és 1994 és 1996 között majdnem húsz ülésben készítette ezt a beszélgetést, amely 1999-ben jelent meg először. Most, 2022-ben, ismét kiadták, ezúttal Németh Gábor személyes hangú esszéjével, Szolláth Dávid kísérőtanulmányával, Bencsik Orsolya, Gerőcs Péter, Láng Orsolya és Sipos Balázs széljegyzeteivel.

A „fragmentumelvű” kifejezést Szolláth Dávid alkalmazza kiváló tanulmányában (És ebből sok minden átcsúszott az irodalomba…). A Mészölyről szóló nagymonográfiájáról itt olvashat bővebben, Szolláth Dávid pedig ebben az interjúban beszél a könyvről és az életműről. A fogalom persze Szigeti kérdésein és Mészöly válaszain alapul az utóbbi szépprózája mellett. De talán az interjúra magára is kiterjeszthető, hiszen Mészöly olykor „kiszáll” a beszélgetésből: „„Kimondatlanul nyilvánvaló az a kívánalmad, hogy lehetnék személyesebb”, idézi Szolláth a 140. oldalon álló pikírt megjegyzést.

Ez a feszültség, Szigeti nyomulása a személyesség felé, illetve Mészöly kétértelmű viszonyulása, ez a „tangó” jót tesz a könyvnek. Minden érthető: ha egyszer interjút készítünk, valami személyeset mégiscsak ki kell csikarnunk az alanyból, aztán azzal, hogy vállalja-e, mennyit vállal, küzdjön meg ő. Ha egyszer belementünk az interjúba, valamit adnunk is kell, és egyrészt mindenki büszke az elődeire, másrészt mindenki konstruál is, miközben beszél. Harmadrészt egy ilyen vallomásnak váratlan hozadéka lehet. Amikor Pilinszky elmagyarázza, hogy költészetének második vonulatában a mellékdallamra figyel, akkor egész terület nyílik meg a Szálkák verseinek értelmezése előtt. „Ahányszor csak Pilinszkyt olvasok, Mészöly jut eszembe. Ahányszor csak Mészölyt olvasok, Pilinszky jut eszembe”, írja Gerőcs Péter a 255. oldal széljegyzetében.

Azért jók ezek a széljegyzetek, mert továbblendítik az eredetileg két személyre szabott beszélgetést. A „fragmentumelvű” nemcsak úgy lesz érvényes, hogy a kihagyások, szorítások, visszavívások élesítik a szöveget, hanem úgy is, hogy az olvasó bizonyos meglátásai rímelni kezdenek a párbeszédből előfénylő megjegyzésekkel, és elkezdik kihasítani a maguk érvényét a térből.”

Demény Péter kritikája teljes terjedelemben a Könyvterasz oldalán olvasható.