Szeifert Natália Egy csóka és más semmi címmel tartott előadást a Fiatal Írók Szövetsége Tér-kép – Szöveg – Budapest című konferenciáján. Az előadás írásos változata a Kulteren jelent meg:

“Azért nem csukjuk be a pinceablakot, mert házi rozsdafarkúak fészkelnek odabent, a csövek és a plafon között. Ez nem olyan igazi pince, egyébként. Nem hideg, penész- és szénszagú, félelmetes, sötét hely, amilyen gyerekkoromban volt a pincénk, ahová fényes nappal sem szívesen ment az ember egyedül, nem, ez még csak nem is pinceszinten van. Mondom, nem igazi. Azt játsszuk, hogy a földszinten egy lemezajtóra kiírjuk, hogy pince, mögötte folytatódik a folyosó, körös-körül lelakatolt kis ketrecek a betondobozban, ablakot csak magasba vágunk, mert úgy illik egy pincénél.

Az egész telep maga is játszásiból van, panelnak mondjuk itt a házakat, de a mi környékünkön mind olyan, mint a ház ideája, iskolás rajz, szabályos négyzetablakokkal. Három szint, plusz a tető, sátortető vörös cseréppel, a házak között fák, árnyékukban kavicsos sétányok, mint a SZOT-üdülőben gyerekkoromban a Balaton partján. Alighanem ez, ez a nosztalgia fogott itt meg tizenvalahány éve, és persze az a fa, amelyik magányosan áll a házunk előtti behajtóút túloldalán, akiről azt hittem egyik tavasszal, hogy halálra metszették és folyamatosan küldtem neki a biztatást. Most a lombja csúcsa magasabban van, mint a tetőnké. A magam részéről egyetlen igazi szomszédomnak tekintem. A játszásibóli szomszédaim ma például egész nap veszekedtek. A konyhaablakaink kilencven fokos szöget zárnak be egymással, ha akarnék, átnyúlhatnék megkeverni a rántást, amíg eldöntik, hogy ki a hibás. Sosem hallottam ezelőtt ilyen kitartó, monoton veszekedést, egyetlen kiugró csúcspont nélkül, reggeltől estig ugyanabban a középhangos, ingerült tónusban. A szögletek, U-alakú beugrók, egymás felé forduló falak egészen távoli, beazonosíthatatlan pontokról is eljuttatják hozzám a lakótelep minden hangosabb félmondatát. Van kedvenc tüsszentőm is, akiről soha nem fogom megtudni, melyik ablak mögött ordítja esténként, hogy wuahh. De természetesen a madarakat hallom legjobban, szarkákat, cinkéket, a pincében frissen kikelt rozsdafarkúakat, és idén, nyár elején, a megdöbbentően fáradhatatlan füleskuvik-gyerekeket – egész éjjel.”

Szeifert Natália írása teljes terjedelemben a Kulter.hu oldalán olvasható.