“Volt egy visszatérő álma: a komp alatt próbált átúszni, mint gyerekkorában, de nem bírt átérni, egyre jobban ránehezedett valami, egyre ernyedtebbek lettek az izmai, a szemén, orrán, száján ömlött be a víz, lehúzta, bár ő még csapkodott, a karja még bírta, de minduntalan beütődött a komp aljába, ami nem bírt elfogyni a feje fölül, ami úgy zárta el az útját, mint egy koporsófedél. Az álom nem mindig végződött ugyanúgy. Múltkor – mintha nem is lett volna minden nyirkos, csúszós és vizes – ököllel dörömbölni kezdett a rá nehezedő deszkán, a lábával is rúgta, a döngés félelmetesen visszhangzott a víz alatt. Érezte, hogy ezen a se vége, se hossza falemezen kell valahol egy ajtónak lennie, de hatalmas a hullámzás, messzire elsodorja őt a nyílástól, a folyó nagy erővel hányja-veti őt, mint egy aprócska horgot, kapálózása nem ér sokkal többet, mint a horog végére tűzött giliszta kétségbeesett rángatózásai.”

A tárcanovella az Új Szó oldalán olvasható.