“Egy szelídgesztenyefa hóban áll, egy aprócska drótkerítés mögül mered az ég felé, csonkán, letörten, lombtalanul. Oldalra még nyúl néhány ág, de fölfelé nem ágaskodik, koronája nincs. Kérgén nyolcszáz év gyűrődései, ráncos, mint a sokat tűrt emberi bőr, testén dudorok, szétburjánzó, halálos kinövések. Lepereg róla a hó is, csak az egyik erősebb oldalág fehérlik, s a dudorokon ül zúzmara, mint kis fejeken sapka. A közelben apró faházak és fiatal, picike fák: mintha az agg nagyapó szétültette volna a dombon az unokáit.
Ha továbblapozunk, mindenütt viharok, fagyok nyomai. Ezek a fák több emberi generáció életét végignézték, volna mit mesélniük.
A könyvben egy tolmácsuk is van, aki versekben beszélget velük. Mintha meg lehetne szólaltatni a képet, mintha volna valaki, aki nemcsak meghallja beszédüket, mint az ókori jósok a fák lombjának suhogását, hanem meg is érti, s emberi szavakra át is tudja fordítani. A fordítónak soha ne higgy! A fordítás mindig bizonytalan: átvitel közben marad is, el is veszik valami. A lombsuhogást úgyse tudod visszajátszani, nincs lektorálás, nincs hitelesítés, minden felelősség a fordítóé. Vagy vakon hiszel neki, vagy inkább tágra nyitod a szemed, s te magad is megnézed a dolgokat.

A fotós családi nyomásra előbb jogásznak tanult, hiszen az élővilággal való foglalkozás nem tűnt a korban eléggé életközelinek, tisztes megélhetést biztosítónak. A társadalomba kell illeszkedni, mondták a gondos szülők, onnan pedig már eléggé kiszorult az erdő. Később, már jogászi diplomával, a családi kötelékekből kikerülve természettudományi tanulmányokat is folytat, most már csak szabadidő-tevékenységként, hobbiból. Tudósként kezdi dokumentálni, fotókon megörökíteni az erdőt. Akkor lesz művész, mikor megpillantja a fák emberarcait. Ez már egy harmadik, a társadalomból még inkább kirekesztő fokozat: nemcsak kívülről nézni, leírni a fákat, hanem azonosulni velük, összeolvadni, fává változni át.”

Polgár Anikó A fákkal beszélgetni című novellája az Új Szó oldalán olvasható teljes terjedelemben.