Plonicky Tamás Kiből lesz a politikus című írása az Új Szó Szalon című kulturális-közéleti mellékletében jelent meg:

“…bárgyú, kifejezéstelen tekintettel állt az ajtóban, befont, hosszú szőke haja leért egészen a háta közepéig, mosolya alól kikandikáló hatalmas lapátfoga szinte az állát súrolta, a szakálla zsíros, a felsőteste izzadt, kövér és félmeztelen, vagyis ez utóbbi nem volt teljesen igaz, mert a nyakára fényfüzérszerűen körbetekert, nagyjából másfél méter hosszúságú, átlátszó műanyag csomagolásban összekapcsolt, szélesválasztékú színű és ízű, azaz citromsárgától hupililáig, földieprestől egészen a narancsosig, testére lelógó gumióvszerek nemcsak tekintélyt parancsoló sörhasának egy részét fedték el sikeresen, de majdhogynem teljesen eltakarták borzos hát- és mellkasszőrzetét is; miután a jelenség belépett a szobánkba, döbbent arckifejezésünkre reagálva furcsa verbalitással és palócos akcentussal a „szasztok, skacok, én vagyok a kotonos!” szavakat mondta. Köztudott, hogy nálunk, a kollégiumban sokféle és fajta embertípus fordul meg, pláne csütörtök esténként, az egyetemi bulik idején, amikor a diákok, elsősorban a kontrollálatlan alkoholmennyiség elfogyasztása után orkokká vedlenek át, aminek köszönhetően csupán érthetetlen mormogásra, továbbá artikulálatlan üvöltésre lesznek képesek, az ajtónkban álló mesefigura valahogy azonban mégsem illett bele a csak-simán-a-részegségtől-vállalhatatlanul-hülyén-viselkedő-egyetemisták jól ismert kategóriájába; egyáltalán nem tűnt ittasnak, látszólag régen betöltötte már a huszonöt éves kort, és ami a legfontosabb: első ránézésre úgy tűnt, mint aki nem csak játssza a retardáltat.

Valóban az volt az első benyomásunk, hogy, noha eddigi kolis pályafutásunk során láttunk mi már egyet s mást, például liftben a nagydolgát végző idiótát, vagy az elfojtott frusztrációját az éjszakai spontán kukarugdosásban levezető tahót, ilyen, ránézésre eléggé komoly mentális problémákkal küzdő, elvetemült arccal még nem találkoztunk soha. „Császtok, skacok, én vagyok a kotonos!”, ismételte meg szavait a varázslény, és még mielőtt feleszméltünk volna, a kotonos néven bemutatkozó új barátunk már nemcsak belépett, de valósággal be is tört a szobánkba, elkezdett vadul körözni, majd a falat nézve egy betanult versikét („én vagyok a Koton Joe / nálam óvszer kapható / biztonság? az száz percent! /gumi ára ötven cent”) mormolt, és meg sem várva a reakcióinkat, és azt sem, hogy egyáltalán igénybe vesszük-e a szolgáltatásait, egyszerűen csak fogta magát és ugyanazzal a lendülettel ahogy jött, kiment a folyosóra, mi pedig, ugyan tudtuk jól, hogy végképp nem illik kinevetni a mentálisan betegeket, az ajtó bezárása után egész egyszerűen képtelenek voltunk tovább magunkban tartani a gyomrunkból feltörni kívánkozó röhögést. Emlékszem, hogy a groteszk jelenetsort követő nevetés után szobatársaimmal eléggé komoly vitát folytattunk a szellemi problémákkal küzdők oktatásáról és integrációjának lehetőségeiről, és bár hasonló véleményen voltunk, hogy természetesen segíteni kell ezeket az embereket, és mindent meg kell tennünk a beilleszkedésükért, abban a kérdésben nem igazán tudtunk megegyezni, vajon jól bánunk-e velük akkor, ha olyan, nem az ő igényeikre specializálódott oktatási rendszerbe próbáljuk integrálni őket, ahova a beilleszkedés és a tanulmányok abszolválása gyakran túl nagy feladatnak tűnik.

Kotonos, azaz Koton Joe, mint később mindannyiunk megrökönyödésére kiderült: egyáltalán nem küzdött sem mentális problémákkal, sem pedig értelmi fogyatékossággal; egyes források szerint még csak elmebeteg sem volt. Ennek a legékesebb bizonyítéka talán az, hogy két héttel az ominózus jelenetsort követően megválasztották őt a Nemzetközi Diáktanács élére. Koton Joe mindannyiunk hatalmas meglepetésére ezen a választáson nagyon-nagyon sima győzelmet aratott; állítólag háromszor annyi voksot kapott, mint a második helyezett és ötször annyian szavaztak rá, mint a harmadik pozíciót „megszerző” diákra. A gumibizniszben utazó barátunk hirtelen óriási hatalmat kapott; egy éven keresztül ő, a saját versikéjét szavaló, bárgyú tekintetű óvszerügynök lett a V4-es országok egyetemistáinak első számú képviselője. Miután ez a nyilvánvaló csalás megtörtént, rögtön rá is kérdeztem a közeli ismerősömnél, egy szavazati joggal bíró bizottsági tagnál arra,  hogyan nyerhette meg ez az első látásra a pozíciójára kimondottan alkalmatlannak tűnő figura a választást. A megkérdezett barátom előbb ugyan kitért a válaszadás elől, majd pedig, mivel erőltettem a dolgot, a következőket mondta: „a prezentációja annyira meggyőző volt, hogy nem lehetett nem rá szavazni!” Mi ezt az érvet természetesen nem fogadtuk el. Azt gyanítottuk, hogy a kotonosnak nem az előadása volt lehengerlő; majdnem százszázalékos bizonyossággal tudtuk, hogy a szavazati joggal bíró V4-es országok bizottsági tagjainak legalább tizenkét hónapig nem kell költeniük gumióvszerre…

Azt, hogy kotonos nem volt alkalmas a posztjára, azért is feltételezem, mert az első diáktanácsos megnyilvánulásán véletlenül ott voltam. A téren hatalmas tömeg gyűlt össze és a barátunk, kezében papírral, kiállt a nagyközönség elé, hogy elmondja első beszédét, ami, talán ecsetelnem sem kell, borzasztóra sikeredett. Amikor ugyanis a Nemzetközi Diáktanács frissen megválasztott új elnöke beleszólt a rögzített mikrofonba, amellett, hogy a nem túl erős verbalitásának köszönhetően egyébként sem lett volna könnyű felfognunk azt, hogy tulajdonképpen mit is szeretne mondani, teljesen indokolatlanul és megmagyarázhatatlanul neurotikus táncolgatásba kezdett; a beállított szerkezettől olykor hátra, olykor pedig oldalra lépett, így pedig még azt sem lehetett jól érteni, amit talán ideális körülmények között hallottunk volna. Koton Joe kétségtelenül nem a szónoklásra született: amellett, hogy a beszédében rengeteg „ööö”-t és „izé”-t használt, olyan „nagy” szavakat mondott, hogy „predesztináció”, amit így, hogy a mikrofontól el-ellépegetett akár „defenesztrációnak” vagy „deflorációnak” is lehetett volna hallani; de megemlítette az utólag hosszabb értelmezést kívánó, esetleg megvitatásra szoruló „falanszter-féle magyar öntudatot”, és nem hagyhatta ki persze Trianont sem, amit az ő avantgárd előadásmódjában „kihagyom!”-nak, „Libanon”-nak, de kis túlzással akár „Mira nyom!”-nak is érthettünk volna. Majd pedig egyre jobban belemelegedve a mondandójába az „ősmagyar összefogás” fontosságát hangsúlyozta, amit a verbalitásának és a nem mindennapi performanszának köszönhetően ugyanolyan könnyen lehetett volna „összerakás”-nak, „összekapás”-nak, de talán „összefosás”-nak is érteni; és nem ezek a félreérthető dolgok voltak a legfurcsábbak: máig tisztán emlékszem a beszédének legjobban artikulált és legsűrűbben megismételt kifejezésére, ami mindössze annyi volt csak, hogy „demiotatív”. Kotonos szerint demiotatív volt történelme során a magyar nép, demiotatívak voltak az egyetemi hallgatók és állítása szerint a Nemzetközi Diáktanács eddigi munkássága is meglehetősen demiotatívnak bizonyult. „A közös munkánk pediglen az, hogy ezeken, ööö, izé, változtassunk!”, zárta a beszédét, és még mindig megmaradt bennem a rövid, velős, de annál hevesebb megnyilvánulása utáni tapsot követő, a tömegben mellettem álló feltételezhetően ötvenes értelmiségi nő nem kevés szarkazmussal teli hangja, aki, utalva barátunk retorikai inkompetenciájára, férjének a „hát, ez sem volt egy Cicero…” szavakkal konstatálta az eseménysort.”

Plonicky Tamás írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.