Plonicky Tamás Élet a Facebook nélkül című írása az Új Szó közéleti-kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg:

“2021. október 4-én délután hat óra körül hirtelen kikapcsolt a Facebook; egyik percről a másikra minden megszűnt létezni körülöttem. Először azt hittem, a probléma nálam, az én lakásomban van, ezért gyorsan megbizonyosodtam arról, hogy működnek-e a közösségi csatorna használatára alkalmas elektronikus eszközeim. Kikapcsoltam és bekapcsoltam a szerkezeteket, kihúztam, majd visszadugtam a kábeleket, újraindítottam az internet működéséért felelős routert, de a Facebookra sehogy sem sikerült rácsatlakoznom. Ekkor már éreztem: nagyon nagy bajban vagyok. Hogy fogok így kommunikálni az ismerőseimmel? Mit fogok egyáltalán csinálni, ha beszélgetni akarok valakivel? És ha már soha többé nem lesz Facebookom!? Mi történik, ha el akarom érni az embereket? Fel kell hívnom a barátaimat telefonon!? Ugyan kérem, a telefonálás ósdi. Vagy innentől kezdve megint az sms-írás periódusa következik? Nem, az lehetetlen. Bevallom őszintén, már azt sem tudom, hogyan kell sms-t írni. Vagy még ettől is távolabbra kell tekintenünk? Teljesen elfog a kétségbeesés, mert azon gondolkodom, hogy a Facebook eltűnését jelentő világraszóló katasztrófa után egyből az őskorba történő visszatérés következik; azaz újra a papíralapú levélküldés időszaka jön.

„Tisztelt Címzett! remélem, levelem jó egészségben talál, blablabla, várom válaszod”, kell majd a papírra vetnem, ha kommunikálni szeretnék valakivel, ezután pedig szépen, komótosan beteszem azt egy borítékba, lezárom, feladom a postán, aztán meg napokig nézem a mennyezetet, hátha válaszolnak. Ezt egészen biztosan nem nekem találták ki; belegondolni is szörnyű. És mi lesz a smiley-k, a képek, a videók, a gifek és a linkek elküldésével? Ha ez a dolog bekövetkezik, mégsem pakolhatom be egy borítékba a másoknak leggyakrabban küldött online hülyeségeimet. A bizonytalanságtól teljesen eluralkodik rajtam a pánik. Valósággal rettegek. Mit csináljak a Facebook nélkül? Személyesen keressen meg a barátaimat? Ugyan már! Esetleg hívjam át őket egy sörözésre? Vagy csak poshadjak meg a szoba kellős közepén, így, mindenkitől elzárva, magányosan? Nem, ezek nem jó alternatívák; valamit azonban mégiscsak tennem kell ebben a borzasztó és tarthatatlan helyzetben. Gyorsan döntök: felkeresem az ismerőseimet az Instagramon, határoztam el, igen, ez lesz a megoldás, így fogom megtudni azt, hogy ők hogyan kezelik ezt a szituációt. Villámcsapásként hasít belém a felismerés: az Instagram sem működik. Mi az, hogy az Instagram sem működik!?”

Plonicky Tamás tárcája az Új Szó oldalán olvasható el teljes terjedelemben.