Pénzes Tímea fordításában jelent meg Dominika Madro Belső szentélyek című regényének részlete az Irodalmi Szemle 2022/2. számában. A fordítás az Irodalmi Szemle honlapján olvasható.

“És ráadásul még ez a szélcsend is! Minden fájdalmasan mozdulatlan marad. Az izzadság, a lélegzet, a magok, a fák, a haj, a kalapon a tollak. Uľa. Nem mozog. Csak a haja fakul, a válla ereszkedik, a bőre repedezik pattogva ujjai redőiben – mint fáim kérge – a pattogást a saját ujjaimon hallom, az utolsó kalászokat kaszálom, Uľa nagy hasa az én napom, a fejemre tűz, közeledik, éget és nem hagy alább. Jašo! Jašo!, kiált oda nekem, önts le vízzel! Eldobom a kaszát, futok a folyton növésben levő gesztenyefához a vödörért – egyszer felmászom rajta az égbe, ha Isten megbocsát – a víz mindig hideg, a gesztenye árnyéka örökké itt lesz, sosem vágom ki a fát. Ráöntöm a vizet Uľa meggörnyedt hátára. Meghajolt, és a hasa, most már tulajdonképpen a mi hasunk, teljesen a mienk, legalább tizenkét kalászt letört. Mi az?, kérdezem türelmetlenül. Még négy hónap? A hasat túlélő kalászokra liheg. Meghalok, jajgat. Nem hagylak, mondom szigorúan és rémülten. Gondolj a gyerekemre! Magam nem etethetem, nem dajkálhatom. Szedd össze magad! Ne rontsd el! Varkocsát, amely lassan, borzasztóan lassan szárad, a válláról a hátára rakom. Imádja.”