Németh Zoltán Tektonika (Kalligram, 2021) című verseskötetéről Vincze Richárd írt kritikát a Kulter.hu-ra Antik romok a tájban címmel:
“Németh Zoltán legújabb, 2021-ben a Kalligram Kiadónál megjelent Tektonika című verseskötetének szerkezeti félépítését, rétegzettségét a szerző költészetét egyénítő, a tér-szöveg-test összefüggéseit feltáró témáinak, poétika-retorikai megoldásainak újraírásai adják.
A Tektonikával Németh folytatja az előző köteteire is jellemző, a test és a nyelv (szűkebben értve, illetve ezek metszetében az abúzus, a tabu, a transzgresszió, a tárgyiasítás és az obszcenitás) korrelációira építő lírapoétikát. Az Állati nyelvek, állati versek „gyermekversek logikáját idéző” kötetétől kezdődően, de leginkább a Boldogságtelep, vetélőgépben utolsó néhány versében, valamint az utána megjelenő kötetekben (Kunstkamera, Állati férj)
válik hangsúlyosabbá Németh költészetének bio-/zoopoétikai irányultsága.
Ezeknek az emberi és állati létszférák közötti átjárhatóságot, a kommunikáció előállíthatóságát az evolúciós és az ökokritikai líra felől problematizáló, valamint a hibriditás és a genetika fogalmi rendszerét már a poszt-/transzhumán felől is elgondoló teoretikai perspektíváknak Németh a Tektonikában még jelentősebb pozíciókat és szerepeket szán.
Az életmű korábbi köteteire éppígy jellemző a natúra és kultúra bináris oppozíciójára,
pontosabban annak előbbi tagjára építő tematikai dimenzionáltság, amit a Tektonika nem pusztán újrarendezve, magasabb minőségben (újszerűbb költői megoldásokkal, érzékletesebb tropológikus rendszerrel, bravúrosabb nyelvi dikcióval) konfigurál, hanem kiegészít egyfajta tektonikai rétegzettséggel: a tér expanziójának, az anyagiságnak és a testnek, a térnek és a testi létezésnek, a test nemi szerkezetének és a poszthumán embernélküliség materialitásának, illetve a posztantropocentrikus ábrázolhatóságnak aspektusaival („Az én szerelmem egy olyan lény, / aki félmillió év múlva lesz az emberből.” [Cala Spinosa]). Vagyis:
ebbe a komplex térpoétikai keretrendszerbe (ha úgy tetszik: színtérbe) ágyazódik bele az emberi és állati,
sőt emberutáni létezés testi, anyagi meghatározottságait vizsgáló, azok összefüggéseit és lehetőségfeltételeit is indexáló fókuszáltság. Ezen felül a Tektonika azzal hoz újat az életműben, hogy olyan ciklusokba szervezi a verselemeket, amelyek maguk is az előző kötetekben előforduló alkotások transzformált nyelvi-poétikai megoldásainak változatait, ugyan keverve, de a tartalomjegyzékben (is) számozottan, egyfajta szekventált térbeliségben jelenítik meg. Éppen hét ciklus található a könyvben, jelezve ezzel az eddigi verseskötetek számát, kiemelve, hogy a Tektonika ezek egymásra vetüléseként is olvasható. Az „antik romokat ültetni a tájba” szerkezet jelentéshorizontja ebben az esetben úgy is érthető, mintha az előző kötetek egyénítő témáit megjelenítő, antik romokként felfogott egységek kerültek volna térpoétikai dimenzióba.

Innen nézve válik magyarázó erejűvé a borító mellett a cím is, és ezeknek a geológiai szerkezettannal, a rétegek felfejtésének (vö.: tudatarcheológia) processzusaival való összefüggései: az etimológiai bázis feltárása megmutatja a fogalom történeti rétegeiben meghúzódó jelentések tagozódását (a latin tectonicus, görög tektonikos szó építéssel kapcsolatos jelentésében állhat, a tekton építő, művész, fával és szobrászattal foglalkozó művészember, míg a teks fabrikálás, megmunkálás), és többletjelentéssel tölti fel az építkezés, az egymásra építés kifejezéseit is (lásd: fentebb a költői anyagformálás mozzanatait). Nem mellesleg megnyitja az utat a rétegek mint materialitások, valamint a térszerkezeti elemek kötetszervező vizsgálódási irányokként való érthetőségének irányába.
Az első (római számmal jelölt) versblokk ugyan csak három rövidebb versnek (Még harminc év, Poligámia, Előszó) ad helyet, azok mégis fontos funkcióval bírnak a kötet egészét (és az eddigi kötetek tematikai horizontja felől) tekintve. E lírai alkotások önálló létükben, kontextusukból kiszakítva is egységes, izgalmas architektúrák, egyfajta szintetizáló, a kötet tematikus, poétika-retorika szisztémáját prediszpozicionáló aktivitásokként mutatkoznak meg:
a Még harminc év című vers például a testi tapasztalat excesszusát állítja párhuzamba a geológiai aspektusok materialitásával
(„A szájából egy szénbánya omlik a torkomba, / amikor csókol, imádom, ahogy a csillogó / fényes fekete kődarabok lángra lobbantják / az ínyemet a gerincvelő gyújtócsatornáján / keresztül), vagy éppen zoopoétikai tétekkel bír („a szeme mögül / egy varánusz néz kifelé, a kommodói / sárkány jéghidegsárga tekintete”).”
Vincze Richárd kritikája teljes terjedelemben a Kulter honlapján olvasható.