“A Budapest Horror világa a nyolcvanas-kilencvenes évek, gyakran popkulturális kódokat is hibridizáló, abject poszthumánjához áll közel, de az utóbbi években érezhető, hogy az antropocén, nem-antropocentrikus, poszthumán, nonhumán irányzatok legkülönbözőbb formái szinte elárasztották a nemzetközi és magyar művészeti, irodalmi és elméleti szcénát. Ezek nagyon eltérőek (is) tudnak lenni, gyakran összekapcsolódnak politikai, ideológia(kritikai)i vagy ökokritikai perspektívákkal, vagyis egy nagy, heterogén komposzt az egész, amiben jelenleg több belső vita is dúl a különböző irányzatok vagy egyes fogalmak értelmezése körül. Én magam nemcsak elméletileg, hanem költőileg is érzékeny voltam ezekre a mozgásokra, hiszen a dehumanizáció, formátlanítás és abjektáció kérdései a saját irodalmi gyakorlatomban is megjelentek.

Ugyanakkor egy eseményben benne élve nehéz az eseményt megítélni: azért látsz-e egyre több poszthumánt, mert tényleg szaporodnak, vagy a saját beszűkült optikád csal meg, miközben a saját értelmezői-alkotói részvételed igenis segít a terjesztésben, mert elmozdítja, eltéríti, áthangolja a közeget. Ha maradunk az utóbbi tíz év távlatánál, akkor ki merném jelenteni, hogy a kortárs irodalomban, mindenekelőtt a költészetben is kifejezetten megerősödött ez a szemlélet, például Tóth Kinga, Kele Fodor Ákos, Németh Zoltán, Sirokai Mátyás köteteiben érezhető erősen. (Prózában Bartók Imrénél vagy Komor Zoltánnál jelenik meg nagyon karakterisztikusan.) A fiatalabbaknál ökokritikai, antropocén vagy kozmikus-planetáris érdeklődéssel összekapcsolódva is feltűnik, Székely Örsnél, Fodor Balázsnál vagy Mellár Dávidnál, de még sorolhatnám.”

Borbíró Aletta Nemes Z. Márió-interjúja teljes terjedelmében a Tiszatáj oldalán olvasható.