Nagy Márta Júliát a költészet napjára megjelent, Elígért lány című verseskötetéről Tóth Zita Aranka kérdezte:

“Az előző köteted (Ophélia a kádban, 2014) utolsó része a Zugló kialszik címet viseli, és már ebben fontos szerepet kap a mítoszokkal keveredő kertvárosiság és a térpoétika. A kötet záróversében, amely egyébként a kötet címadó verse is, Ophélia egy meglehetősen profán, városi környezetben jelenik meg. Tekinthető tematikailag a második köteted az első közvetlen folytatásának?

Igen, pontosan úgy terveztem, hogy a második kötet az elsőnek az utolsó ciklusából fog „kinőni”. A kertváros mint helyszín, élettér és annak irodalmi ábrázolása már régóta foglalkoztatott, de az első kötetemben ez még nem hangsúlyos, ahogy a mitológiai-irodalmi alakok szerepeltetése és profanizálása sem. Gyakorlatilag kapóra jött az ötlet, hogy Ophélia legyen a „prototípus”, mert ugyebár én is átestem az általam csak „kötet utáni fagynak” nevezett alkotóiválság-féleségen, és így könnyebb volt visszatérni a rendszeres munkához.

Az Elígért lány olvasása közben olyan érzésem volt, hogy az Ophélia a kádban verseire jellemző tömörítés helyett itt inkább a balladai homály dominál, és ezzel együtt járt az is, hogy a második könyved versei feltűnően hosszabbak lettek. A te stílusod változott ilyen irányban az elmúlt években, vagy már az első kötet írásakor is több ehhez hasonló versed volt, csak az akkori kötet szerkesztésekor más szempontok domináltak?

Valóban, változott a stílusom, először csak azért, mert nekem a tömörítést kifejezetten javasolták, még tíz évvel ezelőtt. Abszolút jogos volt, hajlamos vagyok a túlírásra, egy idő után reflektálatlan, ventiláló fecsegésbe vált át a szöveg, én is felismertem, hogy ez nem szerencsés, főleg a narratívabb, epikusabb versek esetében. Viszont azt nem tagadhatom, hogy gúzsba kötve éreztem magam közben. Így először szórakozásképp, mondhatni terápiás jelleggel engedtem el magam („Hadd szóljon! Maximum marad a fióknak” felkiáltással), aztán amikor mégis publikálni kezdtem ezeket a hosszabb darabokat, és szakmai, baráti beszélgetések során pozitív reakciókat kaptam, úgy döntöttem – divatos szóval élve –, hogy beleállok ebbe. Egészen élénken emlékszem, hogy Nemes Z. Márió faggatott jó pár éve a Déli pályaudvaron, hogy mi lesz már azzal a második kötettel, elég régen jelent meg az első. Én meg mondtam neki, hogy van egy rakás vers, de még nincsenek meghúzva, és tudod, a lelkemre kötötték, hogy ne írjak túl. Ő erre azt felelte, hogy hagyjam már ezt az úgynevezett aranyszabályt, legyek bátor, abban is vannak poétikai tétek és lehetőségek, ha valaki túlír. Egyrészt megfogadtam a tanácsát, másrészt jól is jött, a személyes ízlésem is ebbe az irányba vitt. Más szerzőktől is inkább a képközpontú, elliptikus, nehezebben felfejthető szövegeket szeretem olvasni. Ami homályosnak tűnik, az lehet többjelentésű is, minden olvasó másképp értelmezi, nekem ez izgalmas játék. A második kérdésedre válaszolva: igen, már az első kötet írásakor – pontosabban a szerkesztési munkálatok alatt – is több hasonló versem volt, de azokat akkor még nem tudtam elengedni (úgy értem: egyáltalán megmutatni, akár csak egy barátomnak), éreztem, hogy nem illenének az első kötetbe.

Már a borító előrevetíti, hogy a kötetedben mitológiai és mesebeli nőalakok fognak megelevenedni modern, városi környezetben. Hogyan esett erre a képre a választás?

A szerkesztővel, Kerber Balázzsal a XIX-XX. század fordulóján készült, leginkább szecessziósnak nevezhető mesekönyv-illusztrációkat nézegettünk, én először arra gondoltam, valami hasonló legyen a borító alapja, de nyitott voltam másra is, és ezt jeleztem a kiadónak. Aztán megkaptam ezt a tervet, amin nagyon meglepődtem, mert a jelenlegi időszakban, amikor – mivel mást nem tehetünk – otthon töltjük a szabadidőnket is, az Instagram-oldalamra hasonló koncepciójú képeket kezdtem el „sufnituningolni”. Ismert és kevésbé ismert, régi festményeket, portrékat utánoztam, videoklipekből, magazincímlapokból merítettem ötletet. Akkor, amikor a borítót tervezték, még csak kezdtem ezt a hobbit, tehát a tervezők nem tudhatták. Az volt a szabály, hogy csak azt szabad felhasználni a jelmezekhez, kellékekhez, ami otthon van, legfeljebb a kertben, a díszlet meg legyen csak a lakás, és látsszon a laptop és a bicikli, akkor is, ha éppen időszámítás előtti karaktert „alakítok”. A jelmezeket meg a saját ruháimból kreáltam, amiket utcára is hordok, csak nem átalakítva. Persze, megértem, lehet ezt feltűnési viszketegségnek tartani, de nem egyedi ötlet, sokaknak van hasonló hobbijuk az egész világon, amit közösségi oldalakon publikálnak, belőlem meg a bezártság, a szorongás és az impulzusok hiánya hozta ki. Szóval egészen meghatódtam azon, hogy ennyire ugyanúgy gondolkodtunk a tervezőkkel. (…)

Mit gondolsz, miért aktuálisak a mitológiai és mesebeli nő- és férfialakok manapság?

Mindig azok tudnak lenni, bár most közhelyet mondtam. Aki talál párhuzamot – és én találtam – a saját történetével, annak aktuális lesz. Megküzdési stratégiához nyújthatnak mintát, más szempontokból nézheted, újraértelmezheted őket, és így kapcsolódunk a mához – felháborodhatsz rajtuk, mi minden volt régen elfogadott, ami ma már szerencsére nem az. Legalábbis remélem.

Szempont volt-e a nő- és férfialakok újragondolása írás közben (pl. Lázár, Hamupipőke stb.)? Mit gondolsz, hat ezekre a történetekre, szereplőkre a modern környezet? Vagy ők ugyanazok, csak a „díszlet” változik?

Igen, abszolút szempont volt, és az is, hogy hasson rájuk a modern környezet, és éppen azt akartam, hogy ne csak a díszlet változzon, hanem ők jelenjenek meg másképpen. Pontosabban ők jelenjenek meg furcsán, időszerűtlenül, és próbálják megtalálni a megoldást, hogyan viselkedjenek egy idegen közegben, egy másik világban – ami ironikus módon nem is biztos, hogy olyan nagyon más, mint az övék. Ezek a figurák úgy beszélnek el egymás mellett, hogy ugyanazt akarják mondani.

Az Elígért lányban – hiába nem jelenik meg Ophélia – úgy éreztem, a nőiség együtt jár a lefojtottsággal, fulladással, valamifajta víz alatti állapottal. Te milyennek írnád le a versekben domináló érzéseket és hangulatokat?

Ahogy említettem, ő a prototípusom, viszonyítási pontom, példaképem és néha ellenpontom, Ophélia. Áldozatnak tűnik – és az is –, mégis bátor és öntörvényű, hoz egy olyan döntést, ami szembemegy a korabeli társadalmi elvárásokkal (ha praktikusak vagyunk, hagyja a csudába Hamletet, talál magának más udvarlót, és derűs családanya lesz, már amennyire lehettél az a középkorban, olvastam erről egy szakkönyvet még nagyon régen, ami nagy hatással volt rám, meg amennyire tudom, próbálom bővíteni az ismereteimet azóta is ezen a téren, és nem szeretnék a középkorban semmilyen családanya lenni, de akár akkori kisgyerek, jobbágy, de még főúr sem, köszönöm, nem kérem). Ophéliáról magáról nem írtam több verset, legyen elég magyarázat ehhez a hatásiszony, de a karaktere, a jellemvonásai velem maradtak.”

Az interjú teljes szövege a Litera oldalán olvasható.