Nagy Hajnal Csilla Március. Nyelved helyén a szavak című írását közli az Irodalmi Szemle 2021/4. száma:

“Nem is tudom, hogy történt. Alig emlékszem rá, legalábbis nem túl pontosan. És nem akarnám veszekedésnek nevezni, mert félrevezető volna. Azt hiszem, akkor csúszott el valami, amikor a királyi családról kezdtünk el beszélni, pedig, mint ahogy az nyilvánvaló volt, és ki is lett fejezve, egyikünknek sincs különösebb véleménye erről az egész Harry és Meghan ügyről, nem is feltétlenül érezzük, hogy ügynek kellene nevezni, ráadásul a viszonylag indifferens véleményünk nagyjából teljesen egybehangzó is volt. Egy ponton mégis elcsúszott valami, ő morcos lett, én pedig ingerlékeny, aztán mindketten azt mondtuk, hogy inkább tegyük most le a telefont, nincs semmi gond, de nyilvánvalóan egyikünk sincs épp a legjobb passzban, és majd folytatjuk. Ez három hete történt. Azóta nem hívtuk fel egymást. Ilyen sokáig tavaly április óta nem volt csend közöttünk. Először ő küldött egy videót, néhány nappal később, az ügyvédről, aki nem tudta kikapcsolni zoomon a macskás filtert. Visszaírtam, hogy haha. Aztán nem sokkal később én küldtem el neki valami vicces képet, amire megírta, hogy igen, ő is át akarta küldeni nekem ugyanezt, csak elfelejtette. Azóta két vagy három ehhez hasonló, óvatos, és minden alkalommal néhány sornál nem hosszabb virtuális írásos eszmecserén kívül nem kommunikáltunk.

Az első veszekedésünk. Nem is volt igazi veszekedés. Nem mondtunk egymásnak semmi igazán bántót, csak morcosak voltunk, ingerlékenyek, és talán ismeretségünk óta először ezt egyáltalán nem jutott eszünkbe se elrejteni a másik elől. Sokat gondolkoztam rajta, és azt hiszem, azért nem hívjuk fel egymást három hete, mert megijedtünk. Mert rámutatott ez a veszekedés, nem, nem veszekedés, ez az ügy, egy olyan közelségre, amit nem próbáltunk elkerülni ugyan, mégse tudtunk hirtelen abban a pillanatban, amikor véletlenül nyilvánvalóvá vált, mit kezdeni vele. Hogy akkor mostantól nem azért hívjuk fel a másikat, mert szeretnénk egy érdekfeszítő beszélgetést folytatni filozófiáról, drámaírásról, vagy egy teljesen triviális beszélgetést folytatni a mindennapjainkról, és mindeközben organikusan, mondhatni mellékesen elmesélni, vagy épp elpanaszolni egymásnak, milyen érzések gyötörnek vagy emelnek fel minket mostanában? Hogy akkor mostantól már kifejezetten azért hívjuk fel a másikat, mert tényleg tudni szeretnénk, elsősorban és mindenek fölött, hogy hogy van, és az érdekfeszítő vagy triviális beszélgetések csak úgy megtörténnek, a kettőnk közötti kapocs és közelség okán? Mellett? Ellenére? Vagy egyszerűen csak, tényleg, mégiscsak mondtam neki valamit, amivel fájdalmat okoztam. Akkor is ugyanott vagyunk: a fájdalomhoz elengedhetetlen a közelség. Kivéve az ágyúk esetében. Ott kifejezetten előny megtartani a megfelelő távolságot, hacsak nem akarunk osztozni a fájdalomban, amit kiváltunk. Máskülönben meg, miért nem akarunk osztozni a fájdalomban, amit kiváltunk? Mégsem merem felhívni. Újra meg újra felidézem a legutolsó beszélgetésünket, magamtól várom a választ, pedig egyáltalán nem a saját válaszomra vagyok kíváncsi. Sőt, nem is válaszra van szükségem. Csak szeretném már hallani a hangját. Olyannyira, hogy a három hét alatt többször felkerestem a youtube-on azt az összefoglalót arról a bizarr kerekasztal-beszélgetésről, amelyen ő is részt vett. De nem csak erről van szó, nem csak az ő hangjáról, mert emiatt a csend miatt a saját hangomat is alig hallottam három hete. És ezzel valószínűleg ő is így van. Ez az, amivel most kellett szembesülnöm, hogy nem csupán egymás társaságát nyújtjuk egymásnak lassan egy éve folyamatosan, hanem szembesítjük a másikat saját létezésével is.”

Nagy Hajnal Csilla prózája teljes terjedelemben az Irodalmi Szemle oldalán olvasható.