Nagy Hajnal Csilla Hét (Scolar, Budapest, 2021) című regényéről írt kritikát Rizsányi Attila a Dunszton:

“Hét a címe Nagy Hajnal Csilla verseskötet után érkező első regényének, és ebből egyszerre értesülünk a keretet adó idő hosszáról (egy hét) és a főszereplők/elbeszélők számáról is (evidens: hét). Szigorúan körbehatárolt tehát a narrációs terület, és szigorú szabályok irányítják a szereplők napjait is – pontosabban a megbonthatatlan heti rutinjukat. A rutinokba ágyazott és mögöttük megbúvó traumák és önkeresések kötete ez, hét ürességben és belső ürességgel élő szereplő körkörös cselekvéssorát ismerjük meg, és ugyan mindannyian végtelenül magányos figurák, mégis érintkeznek egymással a rutintól megkövesedett heti útjaik.

Hétszer hét történetet rendezett kötetbe a szerző. Szépen, sorban kapnak szót a szereplők és elmondják egy-egy hetüket. A kötetcím alatt szereplő műfajmeghatározás (r_g_ny) vizuális képe kétfelé lódíthatja el az értelmezést: egyrészt persze az ürességek, a hiányok felé, amire azután a kezdőmondat is utal: „Talán mondanom kellene végre valamit az ürességről” (9). Másrészről mintha az is jelezné előre, hogy mozaikokból tevődik össze ez a regény, közöttük pedig elég a határozott vágás: amikor napot, de főleg, amikor elbeszélőt váltunk, egészen új világba csöppenünk. A hét elbeszéléscsomag akár egyenként, önmagában is kerek egészet alkothatna, és különösen az olvasás kezdetén érezhetjük azt, hogy csak sorjáznak a napok és események, a könyv végéhez közeledve azonban egyre inkább kirajzolódnak az interperszonális és narratív kapcsolatok. A napló- és vallomásszerű megnyilatkozások utolsó darabját olvasva már azt érezzük, amit a műfajmeghatározásra tekintve is éreztünk: látszólag hiányoznak ugyan mozaikelemek, nem látjuk a történések teljes képét, de a leírtakból egyértelműen összeáll egy kompakt egész.

És a szereplők egymásra találása és egymásra utaltsága miatt nemcsak kompakt egészet, hanem egy zárt rendszert látunk Nagy Hajnal Csilla regényében. Ugyan a hét szereplő ideje nagy részét a többiektől függetlenül tölti, de egy-egy nap programjának kapcsolódásai által hálózatba rendeződnek. Ha tehát az első pár szereplő megismeréséig azt gondolnánk, általánosságban véve a rutinjukba bezárkózott vagy bezárt, (már) csak annak élő emberek regénye ez a könyv, akkor utóbb rájövünk, hogy a hetes szám szervezőereje sokkal nagyobb, és egymás felé tolja ezeket az embereket, szinte be is zárja őket egy közös világba, ahol a rutin az úr. A szereplők pedig olyannyira rabjai ennek a rutinnak, hogy teljesen átadják magukat neki, természetesnek veszik a létét és már azt furcsállják, ha mások nem eszerint élnek: „Elmondja, kihez jött, valamiért mások nem fogékonyak a napok ismétlődésére” (98).” 

A kritika teljes terjedelemben a Dunszt oldalán olvasható.