N. Tóth Anikóval Sánta Szilárd beszélgetett új Selmecbánya-regényéről a Napunkban. A beszélgetés teljes terjedelemben a Napunk oldalán olvasható.
“N. Tóth Anikó írónak, irodalomtörténésznek idén áprilisban jelent meg új könyve, A szalamandra mosolya – A selmeci különös hölgy legendáriumából. A szerzővel a regény születéséről, rétegeiről és a Selmecbánya-titokról beszélgettünk.
Honnan jött az új könyved, A szalamandra mosolya – A selmeci különös hölgy legendáriumából témájának ötlete?
Találtam egy nevet a selmeci frauenbergi temetőben, mocorogni kezdett bennem, írtam egy novellát, hogy megtudjam, ki volt Lill Emília, megjelent a Kalligramban valamikor a kilencvenes évek derekán, s Ágoston Attila barátom azt mondta, egy regény sűrűsödik benne.
Noha ez a műfaj akkor nagy falatnak tűnt, a megállapítás valahogy mégis évekig rezonált, és egy pályázati felhívásnak köszönhetően hirtelen felindulásból belevágtam. Ehhez talán kellett az is, hogy meglehetősen sokat üldögéljek a Divná paniról (különös vagy fura hölgyről) elnevezett bizarr kávéházban Selmecen.
Mikortól datálható a kapcsolatod Selmecbányával? Hogyan fedezted fel a várost?
A nyolcvanas években a külföldi egyetemi tanulmányokhoz Selmecbányán keresztül vezetett az út, vagyis a gimnázium negyedik osztályát Selmecen kellett kijárnom, mivel Budapesten szerettem volna ösztöndíjasként továbbtanulni.
Kénytelen voltam tehát felvételizni abba a – természetesen szlovák tannyelvű – „külföldi gimnáziumba”, amely nagy hangsúlyt fektetett a kommunista szellemű ideológiai felkészítésre, s ahol a magyar idegen nyelvként szerepelt a tantárgyak között. Ez elég abszurd volt számomra 11 évnyi magyar iskola után.
Ezt hogy élted meg?
Kicsit börtönnek éltem meg, annál is inkább, mert havonta egyszer engedtek csak haza, ez is az edzés része volt. A ritka hazalátogatásokkor úgy búcsúztam a családtól, hogy megyek vissza a 16. századba. A város akkor nagyon nyomasztó volt, a műemlék épületek a végüket járták, semmi remény nem volt, hogy megmenekülhetnek az enyészettől.
Az üresen tátongó Óvárba szöktünk be olykor az egyik iskolatársammal, szerepjátékkal igyekeztünk kibírni a megpróbáltatásokat. Érettségi után elhatároztam, hogy kitörlök mindent az emlékezetemből, ami elég sikeres volt (pl. teljesen elfelejtettem, hol volt a kollégiumom).
Jó tíz évvel később kezdtem visszajárogatni főleg kulturális rendezvényekre. Aztán a város szépülni kezdett, újjászületett, s bennem is átrendeződött minden: a szorongató élményeket izgalmas kalandok váltották fel.
Milyen értelemben mondhatjuk azt, hogy ez egy Selmecbánya-regény? Mit jelent neked ma Selmecbánya?
A narratívák ehhez a városhoz kapcsolódnak, a figurák egykor ebben a városban éltek (vagy élhettek volna) tartósan vagy átmenetileg. Selmec az utóbbi három évben a világ közepe lett nekem, kimeríthetetlen kincsesbánya mind természeti értékeivel, mind épített kultúrájával és izgalmas múltjával.”
