Németh Ilona, N. Tóth Anikó és Mészáros Gabi díjnyertes projektjéről György Péter írt az Élet és Irodalom 2022/12. számában. Az írás – a reklám megtekintése után – teljes terjedelemben az Élet és Irodalom honlapján olvasható el.

“A 2B Galériában látható hat makettből négyet tervezőik a Hunyadi János úti foghíjtelken tartottak megvalósíthatónak. Így az első helyezett, Németh Ilona képzőművész, Mészáros Gabi építész, N. Tóth Anikó költő közös munkája is, amely valóban az emlékezés terének lehetőségét hordja magában. A szabadon álló telken a XVII. század vége, a XVIII. század óta állt kisebb, számos tulajdonos által használt s átalakított családi ház, mely végül Stettner Alajos mérnöké volt, aki azt 1880-ban a Verderber családnak adta el. Az épület az 1944–45-ös ostrom alatt semmisült meg. A Hunyadi János út felől nézvést bal oldali szomszédja Hauszmann Alajos 1887–1889 között felépített hatalmas épülete lett, mely egykor az Északkeleti Vasúttársaság bérháza volt. Mindez nem pusztán említésre méltó, hanem figyelemre is, hiszen ez az épület a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete megőrzésére szolgáló emlékmű olyan léptékű közvetlen szomszédja, amely ma is meghatározó szerepet játszik a telken. Ugyanakkor az üres telket az elmúlt évtizedekben kettéosztotta a Vár alját a Várhegytől óvó beton támfal, amely egyszerűen mintegy elvágta Hauszmann épületét is. A Várhegy a közvetlen jelenben történő folyamatos átépítése, így az újjáépült telek és az emlékmű fölé magasodó Ybl(Hatvany)-villa mindössze az egyik látható része annak a radikális politikai műemlék-restaurációnak, amely a Karmelita kolostorból létrehozott Miniszterelnökséggel kezdődött, s amely a Dísz tér teljes helyreállításának programjával folytatódik.

Mindezt a közvetlen kontextust vették figyelembe a tervezők, amikor a szürke beton támfal elé egy annál alacsonyabb, színezett betonfalat építenek, egy szűk szabadtéri folyosót hozva létre, amely alkalmat teremt a magányos gondolkozásra, a kiszolgáltatottság élményének térben való megjelenítésére, azaz az aktív és ugyanakkor introvertált használatra, tehát az emlékek felidézésére, vagy épp a hosszú évtizedekkel ezelőtt történtekre való, a személyes élményeken túli emlékezésre. Mindez félreérthetetlen pontossággal emlékeztet a Richard Serra hatalmas ívelt acélfalai közti magányra, csendre, a fények és árnyékok közti állandó átváltozás, átalakulás okozta élményekre, amelyek jelen munkát is meghatározzák. Ugyanakkor az eddigi térbe illeszkedő emlékhely figyelemmel van a Hauszmann-ház lakóira, tehát az eddig üres, most finoman átrendezett térre néző ablakok mögött élőkre, akik így maguk is folyamatos használói lehetnek a múlt felidézésének, anélkül hogy eddigi életüket, világukat radikálisan felzavarnák.

Az értelmezési lehetőségek, az egymásra mutató, utaló, de ugyanakkor az emlékművek állandó kihívását: az új tér megteremtésének kérlelhetetlenségét nem ismerő, a léptékek és a térhasználati módok között csendes és állandó párbeszédet teremtő tér valóban nagyszerűen idézi fel a nők sorsát a férfiak által teremtett történelemben, amelyben az erőszak számos társadalmi elismerést kapott formája, gyakorlata maradt fenn, s az ellenfelekként tekintett nők megerőszakolása a háborúk tudomásul vett részévé vált.

Az emlékhely éppoly szelíd, mint amilyen kérlelhetetlen, s ez olvasható is. Mind a külső oldalakon, azaz a nyilvános térben, mind a két betonfal közti szűk folyosón is. Az első szöveg az ártatlanság, a gyanútlanság verse. „Szél fésüli a fákat / hétköznapok menetelnek / szoknya suhan.” A másik oldalon, a magányosabb térben ez áll. „Ráfeszül a lélekre a szégyen / kabát rajta a felejtés.” Majd ismét a tér nyilvánosabb fele: „A lepattanó gombot / az anyagra zuhanó anyagot / a szövet alatt szakadó szövetet / a húsból hasadó hangokat / a csontok közt csikorgó csendet.”, s végül magasabban, a fal mintegy tetején: „felfeslenek a hallgatás varratai”. Mindez a fák leveleinek lehullásáig nem látszik.

N. Tóth Anikó verse a gyanútlanságtól az emlékezésig tart, azaz szövege nem pusztán illusztráció, hanem az emlékhely interpretációja, a tér mondatokká való átírása, lefordítása, s az egész munka közösségének nagyszerű, együttes élményét adja mindannyiunknak.”