N. Tóth Anikó Mire gondol egy zeneszerző 5. c. prózája az Irodalmi Szemle-online-on jelent meg:
“Az üstdob utolsó hangjával egyidőben sosem tapasztalt nyilallást érez a bal térdében. Hogy van-e bármiféle összefüggés a hang és a fájdalom között, nem tudja végiggondolni. Hiszen meg kell fordulnia, miközben arra is törekednie kell, hogy a vezénylés alatt szétcsúszó arcvonásait a jól végzett munka elégedettségét és a siker megkérdőjelezhetetlenségének tudatát sugárzó harmóniába rendezze, ami nem kis feladat a rendelkezésére álló idő szorításában. A fájdalom amúgy is elmúlik, legalábbis majd a kitartó és lelkes taps elvonja róla a figyelmét. Egymás után emelkednek, sőt pattannak fel a nézőtéren ülők, mintha oldalról váratlanul erős huzat lökné őket, örömittasan csapkodják a tenyerüket, a háta mögött is zsongás, dobognak a zenészek, az énekesek. Meghajláskor eszébe jut, hogy nem váltott pillantást a feleségével, pedig ez az egyik legfontosabb titkos szertartásuk, mondhatni ez a kapcsolatuk záloga. A mulasztás miatt kínosan érzi magát, így a szokásától eltérően hamarabb egyenesedik fel, pedig jólesne néhány másodpercig lazán lógatnia a hadonászásban elfáradt karjait. Arcára ügyelve tekintetével megcélozza az ötödik sort. Középtájt világít egy sárga zakó, de a többieket nem látja az előző sor takarásában. Hiányérzete van, hiszen ha nem is látja, attól még éreznie kellene a feléje áradó, semmivel össze nem téveszthetően intenzív örömet, tiszteletet, büszkeséget, szeretetet. Valahogy mégsem áramlik a támogató energia. A gyanú alattomosan körbekúszik az agyában. Nem nyerte el a tetszését. Aminek persze voltak már előjelei. Nem osztozik a sikerben. Ami teljesen érthetetlen. Nem várta meg a végét. Ami végtelen tapintatlanság. Netán el sem jött. Ami megbocsáthatatlan. És persze semmi oka nem volt rá. Vagy talán mégis. Megbántódott a reggeli szóváltáskor. De hát semmi sértőt nem mondott, csak a fellépésre kiválasztott ingben nem értettek egyet. Nem, lehetetlen, hogy ne jött volna el. Ezt az opciót azonnal elveti. Csak nem lett rosszul… Az utóbbi időben mintha többször is említette volna, hogy klausztrofóbiája van, ami például a villamoson okoz neki gyötrelmet. Na de hát ez nem villamos, hanem vadonatúj hangversenyterem. Igaz, a tervezők nem hagytak túl sok helyet a széksorok között, ez azonnal feltűnt, amikor bekukkantott a nézőtérre, hogy babonás szokásához hűen bemutató előtt képzeletben benépesítse a termet. Ha tehát mégis menekülőre fogta, akkor át kellett vágnia magát a tapserdőn, ami szintén roppant kellemetlen lehetett. Mielőtt végképp lehúzná a felesége körüli gondolatörvény, a színpadról a folyosóra sodródik, ahol gratuláló emberek hada lép hozzá. Erős kézszorítás. Elismerő rázogatás. Érdes tenyér. Karcsú ujjak. Jéghideg kéz. Nyirkos tenyér. Törékeny ujjak. Kitartóan forró kézfogás. Ernyedt kézfogás. Nyugtalan ujjacskák. Szúrós szőrszálak a kézfejen. Tömpe ujjak. Félresikerült kézfogás. Félénk kézfogás. Hízelgő kézszorítás. A kezek fölött a szavak kitartott akkordba állnak össze, a hangzat fokain dicséret, áhítat, tisztelet, győzelem, csodálat, magasztalás rezonál. Egy darabig úszik a diadal árján, de hamarosan elmúlik a lelkesedése, ráadásul a nyakát egyre elviselhetetlenebbül szorítja az inggallér. Mégis a feleségére kellett volna hallgatnia.”
N. Tóth Anikó prózája teljes terjedelemben az Irodalmi Szemle oldalán olvasható.
