2021. március 10-én került sor Polgár Anikó Paleocsontevés, valamint Pénzes Tímea Ikeranyaversek c. kötetének online bemutatójára a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete, valamint a Bázis szervezésében. A beszélgetést N. Tóth Anikó vezette. Az alábbiakban a beszélgetés rövidített, szerkesztett változata olvasható.

A két kötet legkisebb közös többszöröse, hogy 2019-ben jelentek meg, illetve hogy mindkettő mélyén az anyaság létélménye sejlik fel. Jóval korábban lettetek szerzővé, költővé, íróvá, mint anyává. Párhuzamba hozható-e az írás, a szépirodalmi szövegek létrehozása az anyai teremtéssel? Lehet-e áldott állapotba kerülni gondolatok, érzelmek, hangulatok által? Milyen a verskihordás folyamata, fájdalmas vagy örömteli-e a vajúdás, a szövegek világra hozása?

PA: Olyan szerzők is írhatnak érdekesen az anyaságról, akik maguk nem élték meg, férfi szerzőknél is sokszor találkozhatunk a női sors nagyon hatásos megfogalmazásaival. A szoptatásról például szerintem Nádas Péter írt a legszebben. Borbély Szilárd is hitelesen írt a női élményekről, vetélésről, őt interjúk olvasása segítette a beleélésben. Az is személyes élmény, az is megérint, az is írásra késztet, ha ismerősünkkel, szeretteinkkel, a közelünkben történik valami, s mennyivel erősebb és kikerülhetetlenebb a hatás, ha saját magunkon tapasztaljuk. A szülés, az anyává válás olyan erőteljes élmények, hogy természetes, hogy egy költő, aki ezt megélte, nyelvet keres ennek megfogalmazásához.

PT: Ha egy anya alkotó ember, és van egy ilyen élményanyaga, úgy érezheti, hogy érdemes megörökítenie. Alapvetően jegyzetelős típus vagyok, fontos, hogy fennmaradjon valami minden életszakaszból, így ebből az időszakból is. Írtam egyrészt naplószerű feljegyzéseket, másrészt verseket. Az írás és az anyaság egyaránt nagyon ihletett állapot számomra. Nyilván más dimenzióba kerül az ember, amikor ír, és anyaként is más dimenzióba kerültem. Nem volt szándékom, hogy szövegbe foglaljam az anyaságot, de valahogy előkívánkoztak belőlem ezek a versek, illetve felkérésre is írtam, s amikor egyre gyűltek, jött az ötlet, miért is ne lehetne ebből egy könyv. Nagy ajándék volt az anyaság, illetve az is, hogy tudtam írni erről az állapotról.

Az anyaság – vagy mondhatunk szülőséget is, gondolva a férfiszerzőkre is – olyan tapasztalatokkal, létállapotokkal ajándékoz meg, amit nagyon sok szerző kiaknázott, még a nem kifejezetten gyerekkönyvszerzők műhelyében is születtek kiváló művek. Bennetek mikor született meg az ötlet vagy terv vagy szándék, hogy gyerekversekbe vágjátok a fejszéteket? Hirtelen felindulás volt vagy hosszas készülődés? S hogyan alakult az alkotásfolyamat?

PA: Én is jegyzeteltem, hiszen a gyerekek annyira érdekes nézőpontból nézik a világot! Az anyukák gyakran feljegyzik a gyerekeik kedves mondatait, ezekből persze nem feltétlenül születik vers. Egy-egy jógyerekmondás köré nem biztos, hogy verset tudok építeni. A versírás már egy másik fázisból jön: bele kell látni abba az egy mondatba vagy nézőpontba valami olyasmit, amiből verset lehet kibontani. Néha többször is nekifutottam egy-egy témának. A gyerek gondolkodását persze nem tudjuk teljesen a magunkévá tenni, de miközben verssé kerekítjük ezeket a jó mondásokat, meg kell próbálni narrátorként – legalábbis én ebből indultam ki többször is – a gyermek gondolkodását továbbvinni. Kornél fiam néha mondogatja, hogy ezeket én írtam, és a honoráriumot is én kérem. Hát egy-egy mondatot valóban ő írt, s lehet, hogy épp a legjobb mondatokat, de a többséget nekem kellett köré növeszteni vagy az egészet kikerekíteni.

PT: Én is nagyon hasonlókat tapasztaltam: amikor beszélni kezdtek, nagyon frappánsakat mondtak, pl. meggyből az angyal. Igen jópofának tűnt, de nem lett belőle vers. Nagy kérdés, mi az, amiből vers lesz, vagy miért lesz belőle vers, ezt magam se tudom megfogalmazni. Néha frappánsabb vagy ötletesebb kijelentésből nem lesz vers, semmilyen módon nem tudom a nyilvánosság elé tárni vagy akár magamnak is megfogalmazni, csak feljegyzem. Néha pedig sokkal banálisabb dolog nagyon jól tud versként működni. Viszont társszerzőként nézek az ikreimre, ők ihlették a verseket, az ő megnyilatkozásukból született számos vers. Sok esetben ők a narrátorok. Meg hát anyává is ők tettek. Belőlük csipegettem össze anya-magamat, és így születhetett meg a kötet, koprodukcióban. S hogy kezdtem írni? Volt, hogy megihletett valaki, vagy épp egy másik vers, az első versem például Lackfi verslavinájának ihletésére született meg. Volt külső ösztönzés is, például egy tematikus lapszámba kértek tőlem szöveget.

A kötetcímadás fontos mozzanat a könyv életre hívásában, hiszen figyelemfelkeltő szerepe van. Nehéz volt-e a címválasztás, s mi alapján dőlt el, hogy éppen ez lesz a cím? Anikó egy verscímet emelt a borítóra, Tímea pedig mintha valami műfaji meghatározást eszelt volna ki…

PA: Nekem nem is volt más ötletem, bár nem a Paleocsontevés volt az első vers, de valahogy kifejezőnek találtam. A csontevés is gyerekmondásból született, a gyerek, mintha még a paleokorból lennének élményei, azt meséli, milyen volt, amikor kicsi volt, s mindig csontot evett. Előfordul persze, hogy a gyerekek átvesznek beszédmódokat a felnőttektől, akik az élményeiket mesélik, de náluk ebben érezhető valami ősi, valami mélyebb rétege az emlékezetnek. S van a régészethez is egy sajátos kapcsolat, a gyerekek gyakran érdeklődnek a régészeti jellegű ismeretterjesztő könyvek iránt, persze olvasás közben lehetnek félreértések, de ezek is lehetnek produktívak. A dínók iránti érdeklődés óvodás kortól egészen kisiskolás korig megmarad, ezért úgy gondoltam, hogy a tágabb életkori keretet tekintve is ráillik ez az egész kötetre.

PT: Kérdés volt a cím: legyen-e egy verscím, vagy valami általános műfaji meghatározás, vagy egy idézet egy versből, pl két pöttöm rügy vagy burkában két mogyoró. Gondolkodtam, hogy ikerversek vagy anyaversek legyenek, végül az Ikeranyaversek tűnt a legelfogadhatóbbnak. Bár Kiss Noéminek van egy Ikeranya című kötete, nem akartam arra se nagyon rájátszani, de végül megtoldottam a műfaji meghatározással. Nem akartam sok mindent elárulni, de persze a címmel mégis elég sok mindent elárultam. Viszont tipológiailag próbáltuk úgy megoldani, hogy olvasható legyen ikerversekként, hiszen az ikrek is szóhoz jutnak, lehessen úgy olvasni, hogy anyaversek, amikor az anya a narrátor, illetve ikeranyaversek, hogy benne legyen az a plusz, hogy ikrek anyukája szól az olvasóhoz, ezért lett a háromféleképp olvasható cím. Az anyai alapélmények nagyon hasonlóak, de az ikerség miatt a két gyerek között is egy nagyon erős kapcsolat jön létre a mimika, a gesztusok szintjén is, meg hát az ikeranyaságból adódó szoros hármas kapcsolatunkat is megpróbáltam szavakba foglalni. Talán anyákat szólítanak meg leginkább a versek, de két recenzensem is férfi volt, ezek szerint a férfiaknak is nyújthatnak olyan élményt, amit érdekesnek tarthatnak. Ikeranya szerkesztette a könyvet, aki számára minden nyilvánvaló volt, semmi sem szorult magyarázatra, mert ilyen vagy nagyon hasonló közös „ikres” élményeket ő is ugyanúgy megélt. Persze kérdés, hogy az ikeranyaság élményei átadhatók-e, de a visszajelzések alapján valószínűleg igen.

 Kiváló ihletforrásnak bizonyulnak a csemeték. Ahogy rácsodálkoznak a világra, ahogy felfedezik az apróbb-nagyobb csodákat, hétköznapi működéseket, ahogy értelmezik a látványokat, tapasztalatokat, a szülőket is visszaröptetik saját gyerekkori világfelfedezésük tájékára. Olykor egészen bölcseleti mélységekbe vagy magasságokba is eljutnak. A gyermeki látásmódot a mágikus gondolkodás jellemzi, nem véletlen, hogy a gyermek mindent átlelkesít, antropomorfizál. Sajnos ezt az animisztikus képességet később a szocializálódás során elveszti vagy kénytelen lemondani róla. Nektek milyen tapasztalataitok voltak vagy vannak ezzel kapcsolatban? S mennyire tudtatok meríteni ebből a szövegíráskor?

PA: Mire az ember anya lesz, addigra kezdenek a gyerekkori élmények elfelejtődni, és a gyerekek segítenek ezeket visszahozni, mert a gyerekvers írójának meg kell találnia önmagában is a gyereket. Nem elég, ha kívülről jön az inspiráció, a kettő meg kell, hogy támogassa egymást. A költőkben, írókban talán stabilabban megmarad az egykori világkép, ezért nem is annyira nehéz előhozni, de hogy ütős legyen, hogy a másikra is tudjon hatni, ahhoz kell egy megfelelő nyelvet is találni. Az Ikeranyaverseket nagyon élveztem, mert az ikeranyaság élménye, amit én nem éltem meg, új nézőpontot adott Tímea verseinek. Inspiratív olvasmányok ezek az ikernézőpontú versek, köztük például az álom-tematikájúak.

PT: Igen, az egyik gyerekem számon kérte rajtam, mit álmodott. Annyira együtt voltunk a kezdetekben a nap huszonnégy órájában, hogy úgy gondolták, nemcsak a valóságban vagyunk együtt, hanem az álmokban is. Elgondolkodtató az is, mikor kezdődik az anyaság. Akkor-e, amikor megszületnek, vagy a várandósság alatt, vagy amikor először gondolunk arra, hogy gyermeket szeretnénk. Igen, van ez az ősi tudás, megnyilvánult az egyik versemben is, ahol a kislányom kérdezte, hogy egyszerre lettünk mi, és lettél te anya? Nagyon jó, hogy az embernek lehetősége van a gyerekei által ebbe az ősi tudásba újra beletekinteni vagy elmerülni benne, újra átélni a gyermekélményeket, persze lehet, hogy ez nem olyan mélységű átélés, mint gyerekként, és csak megfigyelő szerepben vagyunk. Teljesen másképp merülök el a játékban, mint ők, akiket szinte beszippant a játék. Szeretnék én is beszippantódva lenni, de azért ez nem annyira megy. A kötet szerkesztője hívta fel a figyelmemet egyébként a ringatás motívumra. Engem ez elgondolkodtatott, vajon én is úgy ringatom őket, ahogy engem ringatott az anyukám? Azt a ringást élik át, amit én átéltem akkor? Egyáltalán kit ringatok? Őket ringatom-e vagy régi önmagamat?

PA: A ringatós élményemet én felnőtt versekben, a Régésznő körömcipőben című kötetben írtam meg, a Paleocsontevésben már kicsit nagyobb gyerekekről van szól.

A gyermek a világot a nyelv által ismeri meg, a nyelvtanulás pedig számos vicces elhallást, féleértést hoz felszínre. A szemfülesebb szülők ezeket feljegyzik, beépítik a családi legendáriumba, szívesen idézgetik családi összejöveteleken. Köteteiteket olvasva viszont az is látszik, hogy versihletként is funkcionáltak. Azonnal verssé váltak, vagy az élmény hosszasan forrott ki? 

PA: Van olyan, hogy rögtön verssé válik, de lehet, hogy egyáltalán nem sikerül megírni.  Amint mondtam is, mindig jegyzetfüzettel jártam a gyerekek után a játszótérre és bárhova, s bárhol föl lehetett jegyezni valami jót, aztán a lejegyzett mondatok néha csak a családi legendáriumban emlegethető mondásokként maradtak meg, máskor viszont verssé váltak.

PT: Elhallásokra nem igazán tudok példát mondani, viszont amikor még nem beszéltek, akkor is történtek olyan dolgok, amik majd szájról szájra mehetnek a családban, pl. megrágtak mindent, a szék alsó részét, a pálma leveleit és törzsét rágcsálták, mint a hódok, a fal élét, mindenhol foglenyomatokat hagytak, a kisfiam hangyákat evett, a lányom gyűjtötte neki, a könyveket is falták – szó szerint.

PA: Az evés a kötetek közös témája, hiszen minden anyukának egyik legfontosabb tevékenysége, hogy etesse meg altassa a gyereket. Nálunk voltak is problémák, főleg az altatással, ezért is születtek erről versek. Az evésről: nálam van egy vers, melyben megeszik a pókot (a valóságban ez nem történt meg szerencsére).  Nemcsak arról van szó, hogy a gyerek valamit nem jól mond, hanem hogy észrevesz a nyelvben valami különlegeset, olyan jelenséget, ami költői is lehet, felfedezi például, hogy a fél az valaminek a fele meg hogy ha valaki valamitől fél, azt ugyanazzal a szóval fejezzük ki. Ilyesmit egy versben már költői megszólalássá lehet alakítani. Egyszer arról olvastunk egy ismeretterjesztő könyvben, hogy a gepárdnak van a világon a legnagyobb szíve. A gyerek az efféle szakszövegeket is a saját hétköznapi világán keresztül érti. A gepárdra ezek után úgy nézett a kisfiam, mintha nagyon jószívű lenne, és a szívnek ez a két értelme keveredik össze az egyik versemben. Vagy a helyközvitamin. A mai gyerekek többsége hamarabb ismerkedik a betűkkel a billentyűzeten. Flóránál, a nagyobbik gyerekünknél még nem, de a kisebbnél, Kornélnál, aki most 10 éves, már így volt. A billentyűzeten ugye van A és B betű, és a vitaminok közt is van A, B, C vitamin, s mivel a billentyűzeten helyköz is van, tehát úgy gondolta, hogy helyközvitaminnak is lennie kell.

PT: Nálunk még az volt érdekes, ahogyan megnevezték egymást, ahogy feltérképezték a családi viszonylatokat, az ikertestvérséget (ha van ikertestvérem, akkor én is ikertestvér vagyok?), számukra pl. az is fontos, ki a nagyobb, ki a kisebb, még ha egy-két perc különbséggel is születtek, például, ha a legkisebbnek kell kezdeni egy társasjátékot, a kisfiam ezt előnyként éli meg.

A vers műfaj egyébként természetesen adta magát? Vagy van valamilyen praktikus oka is, hogy ez a műfaj született? Mondjuk a kisgyerekes szülő ökonomikus időbeosztása? Egyébként van reflexió a versírásra, Tímeánál talán többször is – pl. inkább játszhatna anya a gyerekeivel, mintsem versírásra pazarolja az idejét… Anikónál pedig kritika fogalmazódik meg a vers minőségét illetően az egyik gyerek részéről.

PA: Nekem ezzel indult tulajdonképpen. A Denevérhinta Kornél ötletén alapuló vers, mivel a hajóhintában denevérnek érezte magát, amikor lelógott a feje. És hát ezt Flóra szerint nem nagyon nagy sikerrel írtam meg, így a két vers együtt kifejezi, hogy van egyfajta hintázás a két gyerek között, akik ugyan nem ikrek, de attól még érdekesek a köztük lévő interakciók – ez is izgalma a családi életnek, és ez is hozzátartozik az anyasághoz: a két gyerek között lavírozni, mint a hajóhintán: egyszer az egyik van fenn, máskor a másik, és irigykedés is mindig van. Nálunk egyértelmű, melyik a nagy, melyik a kisebb, de lehet ezt így is magyarázni, meg amúgy is, hogy a kisebbnek kedvezünk, mert ő a kisebb, vagy a nagyobbnak, mert ő a nagyobb, úgyhogy Flóra kritikájában az is benne volt, hogy valójában azért sem tetszik neki a vers, mert Kornélról szól. Mintha volna egy féltékenység benne, egy kisajátítása nem is az anyukának, hanem inkább az alkotófolyamatnak, hogy ha már valaki, akkor ő akar része lenni ennek. S hogy miért éppen versek? Én más műfajban nemigen írtam, de a gyerekvers egészen más volt, úgy éreztem, ez merészség, főleg mikor először nekiálltam. A denevéres vers kötöttebb versforma, később rájöttem, hogy jobb lesz a szabadvers, az a forma, amit a felnőtt verseimben is művelek. De van egy pár olyan vers is a kötetben, amelyeket a bizánci versek fordítása közben írtam, nyilván nem tűnik fel, hogy összefüggés van köztük, hiszen a papírinternetről szóló versnek tematikában semmi köze a bizánci világhoz, de a versforma benne volt a fejemben. Mivel ezek a bizánciak rímtelen időmértékes formában íródtak, ez illett is talán a szabadversekhez. Oda tud simulni közéjük.

Pénzes Tímea kötetében több a szabadvers, de akad a magyar gyermekverstradíció rímes-ritmusos vonulatához tartozó szöveg is, pl. a Paripám csodaszép pejkó c. Weöres-vers ritmusát használod fel, alcímben utalva a szövegelőzményre. Miért nem ez a forma lett a domináns? Az ikergyerekség kapcsán az ikerszók csengése-bongása sem jött elő.

PT: Nem álltam neki ennyire tudatosan a kötetírásnak. Egyrészt a műfaj: hogy miért épp versek lettek? Lehet, hogy éppen az ökonómia az oka, amit említettél, hogy egy ikeranyának kevesebb az ideje, és a rövidebb műfajokat részesíti előnyben, bár nem tudom, mennyi volt benne a tudatosság. Bennem az anyaság hívta elő ezt a műfajt, ez ült jobban, a sűrített közlésmód. Nyilván sokkal több gyerekverset olvastam, hallgattam, mint korábban, mondókákat tanítottam, és lehet, hogy líraibban láttam a világot. Huszonévesen írtam egy verseskötetet, de aztán könnyebben fejeztem ki magam prózában. Úgy látszik, a gyerekek hívták elő belőlem a verseket. A mondókák, versikék hozták a rímeket, korábban csak szabadverset írtam. Rengeteg Weöres-verset, megzenésített verset hallgattunk, lehet, kihívásnak éreztem, tudok-e ilyet írni, de nem volt meg a késztetés, hogy egész kötetnyi legyen belőlük.

A gyermekeitek saját nevükön szerepelnek a verseskötetekben. Ez okozott-e dilemmát vagy természetes választás volt? Hogyan fogadták a gyerekek, hogy felbukkannak egy könyvben?

PA: Azt nem tudtam megállni, hogy a gyerekeket ne név szerint írjam bele, lehetett volna jobban leválasztani a hétköznapi életünkről, de annyira hozzátartoztak, hogy benne hagytam, még ha utólag talán nem is örülnek annyira ennek.

PT: Én is bevittem a személyességet, a konkrét neveket, bár ma már talán másképp tennék. Ugyanis az oviban is felolvastak a kötetből néhány verset, és a kisfiamnak nem esett jól, hogy megtudták róla, hogy hangyákat eszik. Ez juttatott arra a felismerésre, hogy a következő írásokban nem a saját nevén fog szerepelni. Írtam rövid történeteket egy kisfiúról, és rákérdeztem, hogy jó-e, ha más neve lesz a történetben, és mondta, hogy igen. Láttam rajta, hogy jobb neki, ha nem azonosítják őt, nem kötik össze őket, és másik kisfiúról szól a történet, nem róla. A lányomat is megkérdeztem, nem zavarja-e, hogy az új történet csak egy kisfiúról szól, azt mondta, neki nem olyan fontos, hogy róla is írjak, de nyilván majd kompenzálom őt valahogy.

Ajánlod is a kötetet a gyerekeknek.

Azt is bele akartam tenni, hogy Ajnának és Koninak, ihletőimnek és társszerzőimnek, de valahogy ez az utóbbi lemaradt, csak a név maradt, holott fontosnak tartottam volna.

PA: Nekem van egy olyan versem, amelybe beleírtam a Kornél barátainak a nevét. Iskolai környezetben játszódik, félrehallásokon alapszik, Játékok szlovákóra után a címe. Az egyik szakasza úgy hangzik, hogy „oszem őrszem mi vagyunk”, s ehhez a versszakhoz úgy gyűjtöttem a neveket, hogy Kornél felsorolta nekem nyolc barátját. De volt egy kellemetlen vagy inkább meghatónak nevezhető élményem: kiderült, hogy kimaradt egy kisfiú, mert Kornélnak sok barátja van, nehéz volt kiválasztania közülük nyolcat, és a kilencedik kisfiú szólt, hogy Anikó néni, legközelebb, ugye, engem is beleír.

PT: Az Ikeranyaverseket nem teszteltem rajtuk, de az újat felolvasgatom nekik. Egy kérdése volt a fiamnak, hogy hány betű van benne.

Polgár Anikó szövegei a svéd típusú gyerekvers hagyományához kapcsolódnak, melynek a lényege, hogy a gyerek belső titkait, világról való véleményét fogalmazza meg monológ formájában, mely nem nélkülözi a humort vagy az abszurd elemet sem, és inkább kiskamasz befogadót feltételez. Ez a versnyelv miért áll közel hozzád?

PA: Hamarabb jöttek ezek a dolgok felnőtt versben, mert gyakran írtam monológokat, vagy olyan megszólalásokat, melyek mintha drámarészletek lennének, de a dialógusból csak az egyik beszélő hangja hallatszik vagy a vers egy drámából kiragadott kardalnak tűnik. A felnőtt versekben is ezt az ironikus nézőpontot alkalmaztam. Nagyon gyakran egy ötleten múlott a vers, nézőpontbeli megfordításon. Amit a gyerekversben művelek, persze nem én találtam fel, hiszen ez a módszerem a svéd gyerekverssel szerencsésen találkozott. Azt hiszem, költői alkatomnál fogva ezt jobban tudom művelni, ezért is éreztem ezt a versnyelvet bejáratottnak, még ha korábbi verseimben nem is gyerek beszél, hanem egy mitológiai szereplő, s keveri a mítoszt a mával. A gyerek megszólalása, amikor a maga mélyről táplálkozó, ősi világát hozza elő vagy keveri a maga nézőpontját a felnőttével, akkor ez valahol hasonló nekem módszerben, ezért ezt könnyedebben tudtam művelni.

A két kötetben feltűnő az anya-gyermekek szimbiózis, az apa csak néha bukkan elő, szinte megzavarva az idillt. Ez azzal függ össze, hogy a kicsi gyermekek első néhány évüket főképp az anyával töltik? Az apák egyébként nem orroltak meg amiatt, hogy kimaradtak a könyvből?

PA: Az apuka persze nem maradt ki a gyerekek világából, de hát az apák megírhatják a maguk variánsát! Igen, egyébként nálunk az volt a beosztás, hogy vagy velem voltak a gyerekek, vagy apával, nagyon ritka alkalom volt, ha mind a négyen együtt lehettünk, ezért ha én azokról az élethelyzetekről írtam, amelyek velem és a gyerekekkel megestek, akkor azokba apa ritkábban került bele. Kornél a két szülőt többnyire felváltva látta, a testvérét viszont szinte mindig. Ha a nagymamánál hagytuk vagy másvalakinél őket, akkor is együtt voltak, ezért Kornélnak Flóra volt a legfőbb ragaszkodási pont. Flóra, aki négy évvel idősebb, kezdetben ugyan még nem tudott vigyázni rá, mégis az ő jelenlétét érezte a legszilárdabbnak.

PT: Nem orrolt meg az apuka nálunk, bár erre egy barátnőm is felhívta a figyelmet, hogy mindössze egy-két versben tűnik fel háttérfiguraként. De nyilván én töltöttem velük a legtöbb időt ovis korukig. Nagyon erős szimbiózisban éltük meg a kezdeti időszakot. Az ikerkapcsolat már a hasban elindult, ennek is nagy jelentőséget tulajdonítok. Nehezen is tudtam rábízni valakire őket, arra gondoltam, mégse elegek ők egymásnak, még anya is kell a csapatba. A hármas kötődés fontosabb volt nekik a kezdetekben a köztük levő kettes kapocsnál. Rám is valamiféle ikertársként tekintettek. Persze apa is mindenből nagyon kivette a részét, csak éppen nem szerepel a kötetben.

A gyerekverskötetek elengedhetetlen része az illusztráció. Két nagyon különleges képi világ tárul fel ezekben a könyvecskében.

A Paleocsontevés szövegeit Gyenes Gábor különleges rajzai erősítik. A humor, az abszurd, a dinamikus formák és élénk színek lendítik előre, érdekes a címeket összekötő szaggatott vonal, mintha valami nyomvonalon kellene haladni, és nagyon ötletes a csontok motívum alkalmazása az oldalszámok, illetve a fejezetszámozás esetében. Az illusztrátort a kiadó ajánlotta vagy te választottad, Anikó? Milyen volt a közös munka, ha volt egyáltalán? Kikérte-e a véleményed? Mennyire vagy elégedett az eredménnyel?

PA: A kiadó ajánlotta az illusztrátort, aki olyan magától értetődően tudta beleélni magát a témába, hogy nem kellett neki külön instrukciókat adnom. Mikor kaptam néhány példát a kiadóból, rögtön láttam, hogy a képzőművésznek hasonló a nézőpontja, mint az enyém, fel tudja erősíteni ezeknek a verseknek a humorát, s annyi mindent hozzáadott, hogy nagyon inspiratív így együtt látni a verseket ezekkel a képekkel.

Tímea kötetét Csíki Csaba tervezte és illusztrálta. Be kell valljam, ezt a képzőművészt nem ismertem korábban, de nagyon finom, lírai hangulatokat rakott a versek, ciklusok közé. Ugyanazok a kérdéseim, mint az előbb.

PT: Valójában egy barátról, egy erdélyi származású képzőművészről van szó, aki kísérleti zenével, díszlettervezéssel is foglalkozik. Egyszer szóba került, hogy épp verseket írok, és eszünkbe jutott, hogy próbáljon meg egy-két szöveghez rajzolni. Egy hullámhosszon vagyunk, nagyon jó volt az együttműködés, nem adtam semmifajta instrukciót, ráérzett ezekre a versekre. Azt sem beszéltük meg, hogy melyikhez rajzoljon. Nagyon elégedett vagyok. Mondják, hogy plakátszerűek ezek az illusztrációk. Szerintem nagyon illenek a szövegeimhez. Egyedül a borító tipográfiája volt az én ötletem, hogy többféleképpen olvasható legyen a cím, átíveljenek egymásba a szavak, de maga a borítókép már az ő ötlete volt.

Polgár Anikó kötetét egy kis kiadó, a Kocsis Aranka vezette Anser adta ki. Azt gondolom, egy nagyvonalú gesztus is, hogy egy viszonylag ismeretlen kiadóra bíztad a kéziratodat. Milyen tapasztalatokat szereztél a kézirat gondozása közben?

PA: Nagyon pozitívakat. Előtte már együttműködtünk Kocsis Arankával a Kabóca gyerekfolyóiratban, amelybe rendszeresen írunk, férjem is, én is, azt tudtam, hogy az együttműködéssel nem lesz gond. Arankát mint szerkesztőt korábban a Kalligramból is ismertem. Most sajnos – nem a kiadó hibájából – nem járhatók a megszokott utak, a könyvek nem vihetők el személyesen a gyerekekhez, lehet ugyan online reklámozni, de nagyon hiányoznak a személyes találkozások. Ha valaki rendelni szeretne, akkor Aranka azonnal küldi. Tehát a terjesztést is ügyesen megoldja a mai ínséges időkben is.

Tímea, évek óta Magyarországon élsz, ahol számos kiváló, kifejezetten gyerekkönyvekre szakosodó könyvkiadó tevékenykedik, melyek komoly marketinget fejtenek ki a kiadványok népszerűsítéséért. Mégis egy olyan kiadót választottál, amelyiknek nem kifejezetten a gyerekkönyv a profilja, bár ad ki gyerekkönyveket is. Miért esett a választásod a Kalligramra? 

PT: Véletlenül alakult így. Valamelyik könyvfesztiválon szóba került a Kalligram Kiadó vezetőjével, Mészáros Sándorral, hogy min dolgozom éppen. Talán épp a náluk megjelent Kompaníková-fordításkötetek tiszteletpéldányait vettem át. Akkor mondta, küldjem át neki és Ágoston Attilának a készülő kéziratot. S aztán eldőlt, hogy kiadják, ez a kötet háttere. Nem annyira fontos nekem, hogy nagynevű gyerekkönyvkiadónál jelenjen meg, elképzelhetőnek tartom, hogy kisebb kiadónál, épp Kocsis Arankánál kopogtatok majd a következő könyvemmel.

Köszönöm, hogy megosztottátok műhelytitkaitokat!

Lejegyezte: N. Tóth Anikó

Fotók: Facebook, dunszt.sk, Radi Anita (muzsa.sk)