Mészáros Tünde fordításában jelent meg részlet Katarína Kucbelová Főkötő című regényéből a Literán. A könyv a napokban jelent meg a Phoenix Library kiadásában, megrendelhető a Womanpress honlapjáról.

“1.

Úgy mosolygunk a másikra, mintha ismernénk már egymást. Vezet befelé a házba, egy szál rövidujjúban. Mínusz tíz fok van, reggel a poprádi állomáson húsz volt. Šumiacban az előjelet elhagyják, ha mínusz húsz fok van, az csak húsz, és Iľka szvettert vesz a trikójára.

A legnyugatibb ruszin falu. Nemzetiségi ruszinok a nemzeti szimbólum, az ország kupolája alatt. Kráľova hoľa. A Király-hegy. De Iľka beszédének dallama Felső-Garam menti, és ez ismerős, pedig nagyanyám az alsó részre, a Poľana, pontosabban a Vepor-hegység északi oldalába valósi volt. Ő távolinak látta az Alacsony-Tátra alji falvakat Podbrezovától Telgártig, engem meg vonzott hozzájuk valami, de arrafele nem lakott senkink.

A nagyanyámmal való viszonyomban nem a Tátra alji faluk voltak az érdekesek, hanem hogy Osrbliéval, ahol született, nem volt szinte semmi kapcsolatunk. Ritkán jártunk oda. Nagyanyám, Gizela, aki tizenhat éves korától Besztercebányán, Podbrezován és Zólyomban élt, úgy intézte, hogy ne sokat tudjunk Osrbliéról. Osrblie nem engedett, Osrbliéba nem jutok már el, ott vége az útnak, völgy a hegyek között.

Iľka a sparheltos konyhába tessékel. A Felső-Garam mentén vagyunk, szerettem Gizela beszédét a megszlovákosított német szavakkal. Gizela gyakrabban használt ilyeneket, mint a férje, az nem beszélt. Ki is derül hamar, hogy én tudom, mi a piglajz.

Szokik a fülem Iľka tájszólásához, nem egészen biztos benne, hogy értem, amit mond. Az itteni Felső-Garam menti dialektus más, mint a Beszterce környéki Felső-Garam menti. Felbukkannak benne kelet-szlovákiai nyelvjárási elemek, néha elhagyja a visszaható névmást, az e helyett gyakran használ o-t, például a keď, a mikor szóban, és ettől a szóvégi d elveszíti lágy jellegét.

Csupa puhaság az egész nyelv, üdvözlésre alkalmas. Megyeget a dolog.

Iľkának fogom hívni ezt az asszonyt.

A Helenának ezt a változatát most hallom először. Iľka lesz. Az Uľka nevet ismerem, az Júlia, Uľkából kettő is volt a családunkban – a kordíki Uľka meg a malachovi Uľka. Ennek az asszonynak az lesz a neve, hogy Iľka, Šumiacban így hívják a Helenákat, a záhorák változat az Icka, magyarul Ilona, Ilona Országhová, ahogy Pavol Országh Hviezdoslav elnevezte az ő Elenáját. A Mikuláš Mikloš, a Šimon meg Siman.

Lehet, hogy egy Uľkával is találkozom majd itt. Šumiacban ugyanis két asszony van, aki tud még főkötőt készíteni.

Telgártban senki, Vernárban volt kettő, de azok is meghaltak már.

Eleinte ő beszél. Alig kérdez, nincs rejtett szándékú puhatolózás, nem vizsgálja, kit engedett be a házába. Megbízik bennem? Nem kell beszélnem, ennek örülök. Nem magyarázom, miért akarom tőle megtanulni, hogyan kell főkötőt készíteni. Hagyományos šumiacit, pontosan olyat, amilyennek lennie kell, bár még nem tudom, ez mit jelent. Nem tudnám megmondani, miért, de vonz ez a tudás, nem sokáig fog már létezni. Kíváncsi vagyok, meg lehet-e tanulni, túlbecsült fontosságú készség, többet nem tudok róla.

Ez tulajdonképpen a kétségbeesés jele, remélem, nem veszi észre. Befogadni az életünkbe valami idegent. Bármit. És remélni, hogy ettől mozdul valami valamerre. Meglátjuk, mi. Plusz a kíváncsiság: hogy érzi magát egy nő, aki fedett fővel él, és milyen itt ez az élet.

Nem akarom elmondani ennek a kedves asszonynak, aki egész életében népviseletben járt, hogy tőlem igazából idegen a folklór. Zavar az interpretációja, a túlértékeltsége és a meggyalázása, zavar, hogy kihasználja minden rezsim, nem értem, miért vannak Szlovákiában kolibák éttermek helyett, meg drevenyicák, népi jellegű faházak minden lehetséges célra, autópályák mellett, panelházak között, városon és vidéken. Drevenyica-buszmegállók, drevenyica-pizzériává alakított hajdani óvoda, kukoricacsuhé-egyendekorral, pedig az ország közepén hűvös a klíma a kukoricához. Drevenyica-fodrászat, drevenyicában működő Venezia nevű kávézó.

Ellepték az országot, minden elképzelhető méretben. Elfoglalták.

Természetesen fokossal. Valaškával. Drevenyicák a szupermarketek előtt, drevenyicák a főtereken, az utak mentén, drevenyicák, ahova csak nézünk, drevenyicák a talpunk alatt, a fogunk közt, drevenyicák és sajtárok mindenütt.

Hallgatom Iľkát, és nem mondom el neki, hogy tulajdonképpen nem is volt vidéken senki rokonom, hogy nem jártam falura soha, szünidőzni sem, hogy nem táncoltam és nem énekeltem népművészeti csoportban, hogy én az a kávéházi fajta vagyok, és hogy nem értem, miért esik ebben az országban mindenki transzba a folklórtól, az érinthetetlen, a megható, az univerzális folklórtól. De most itt vagyok, a két kezemmel akarom megtapasztalni, nekem a karikatúra nem elég, nem akarok népművészeti jellegű telefontokot, gépihímzett tréningfelsőt, kékfestő tarisznyát, nem hímzek a harmadik évezrednek címzett keresztöltéses üzeneteket, nekem nem kell ez a fajta megszűrt, univerzális folklór, ez a csiribí-csiribá folklór, ez az instafolklór. Azt akartam, ami a rárakódott rétegek alatt van. Megérinteni, aztán majd meglátjuk.

Szerencsére nem pálinkát, hanem Becherovkát tölt. Iľka sokféle gyógyszert szed. Körülugrál, érzem a törődést, mutogatja az unokák fényképét, beszél az egyikről, tenor az opera kórusában, meg a két fiáról, mindketten autószerelők, az egyik itt lakik vele, a másik leginkább Németországban. A férje lassan tizenöt éve, hogy meghalt, azelőtt rokkantnyugdíjas volt. Iľka tíz évvel fiatalabb Gizela nagyanyámnál, nyolcvan felé közeledik.”

Mészáros Tünde fordítása teljes terjedelemben a Literán olvasható.