Márványos Ágota Allie P. Dale írói név alatt beküldött, Lovaghercegnő című történelmifantasy-regénye bejutott az Aranymosás irodalmi magazin Aranymosás Irodalmi Válogató című regénypályázatának 2. fordulójába, és ezáltal az első fejezet felkerült a kiadó tehetséggondozással foglalkozó oldalára. A regényrészlet és az olvasói hozzászólások az Aranymosás honlapján olvashatók.

“– Nem akarok Galliába menni – bökte ki a herceg. Egy lapos szikla tetején ültek, apródtársa meg ő. A környéken rajtuk kívül senki sem járt ezen az órán, a tó fölött bíborszín párák úsztak. Ahogy kimondta, rájött, régóta gyülemlik már benne a dacos keserűség atyja újabb hadjárata miatt.

– Jó kis kaland lesz, meglátod! – felelte a társa. Eltökélten próbált beszélni, de a herceg jól hallotta, hogy a hangja felcsúszik, mint olyankor, amikor a gondolatai egy részét meg akarja tartani magának. – Szerzünk még egy kis dicsőséget a briton koronának.

A parton álló fűzfára bagoly szállt, és szorgos huhogásba fogott. A herceg lopva mert csak rápillantani barátjára. Az apródnak a szemébe lógtak sűrű, gesztenyebarna hajtincsei. A földet bámulta, és merengve rágcsált egy fűszálat. A herceg minél tovább nézte, annál erősebb késztetést érzett átkarolni a nyakát, közelebb húzni magához, a vállára hajtani a fejét. Már nem először jutott eszébe ilyesmi, de a legutóbbi hadjárat óta mindig becsülettel türtőztette magát.

– Hát, ha te mondod – válaszolta vállat vonva. – Nekem akkor is rossz előérzetem van.

Mélyet szippantott a búbos loncvirág esti illatából, melybe társa lovaglástól felhevült testének szaga keveredett. Miként mondhatná el neki, hogy ha rajta múlna, akkor…

– A múltkor is pompásan szórakoztunk, nem igaz? – Az apródfiú arcán cinkos félmosoly jelent meg. Sokatmondóan oldalba bökte őt. – Tudom én jól, barátom, ne is próbáld tagadni! Ott bujkál benned az eljövendő nagy király, aki igencsak élvezi a vérpezsdítő csatákat.

A herceg behunyta a szemét. Barátja könyökének rövid érintésétől dübörögni kezdett a mellkasa. E percben nem vágyott sem a koronára, sem a galliai csaták izgalmára. Egyedül azt kívánta, soha ne érjen véget ez a mai este, maradjanak együtt ők ketten, örökre, közel, a lehető legközelebb egymáshoz.

Lehetséges, hogy barátja is érzi ezt? Való igaz, hogy pompásan szórakoztak a múltkor… De vajon osztoznak-e ezen a képtelen vonzalmon, amire az ember szavakat se talál? Vagy csak ő az, egyedül, akinek azóta is ilyesféle késztetéseken jár az esze?

Keze önkéntelenül indult el társa lapockája felé. Eddig félve merte csak elképzelni, hogy csókot vált vele, de ha ő is akarja, akkor talán itt és most, a tópart magányában ezt a minden eddiginél meghittebb összekapcsolódást is megtapasztalhatnák…

A bagoly állhatatosan huhogott a víz mellett, és neki a lüktetett a halántéka. Miközben tenyere lassan közeledett barátja hátához, arra gondolt, bármi vár is rájuk Galliában, ha együtt maradnak, és vállvetve harcolnak, ahogy eddig mindig, akkor tényleg nincs mitől tartani odaát a tengerentúlon.

Mert velük kettőjükkel szemben a világ legvérmesebb ellenségének sem lehet semmi esélye.”