Marosz Diánával és Lucia Molnár Satinskával Vrabec Mária beszélgetett a Vasárnapban a kétnyelvűségről, a kétnyelvű családokról, valamint Marosz Diána Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek című könyvéről, amelyet Lucia Molnár Satinská fordított szlovákra:
“Az egyik Marosz Diána, a szerző, a másik Lucia Molnár Satinská, aki tudta nélkül az ötletet adta, majd évekkel később lefordította a történeteket. Több közös is van bennük, mindketten kétnyelvű gyerekeket nevelnek, és mindketten hisznek abban, hogy ha ez olykor kihívásokkal teli történet is, a fáradság ugyanúgy elnyeri a jutalmát, mint a mesékben.
Marosz Diána
Már az első gyermekének, Sebestyénnek kezdte írni a meséket?
Sebi betöltötte a kilencet, Ajna hétéves volt, Cili pedig épp akkor született, amikor elkezdtem. 2014-ben felvételről láttam Lucia Satinská beszélgetését a gombaszögi táborban Petra Nagyová Džerengovával és Bolemant Évával. Mindketten írónők, és mindketten kétnyelvű gyerekeket nevelnek, így azt is megkérdezte tőlük, írtak-e róluk vagy nekik meséket. Mondták, hogy nem, de nekem ez szöget ütött a fejembe. Elkezdtem írni, összefűztem a lapokat, rajzoltam is bele, és karácsonyra ajándékba adtam a meséket a gyerekeimnek. Sebi mérges volt, ő nem szeretett magáról olvasni, de Ajna nagyon szerette. A következő karácsonyra elkészült a második rész, aztán kihagytam egy-két évet, de utána azt gondoltam, jó lenne egy harmadik, amelyben Cili is szerepel. A negyediket pedig már akkor írtam, amikor a Vasárnapban kezdett megjelenni.
Rögtön tudta, hogy a gyerekekkel megélt történeteket akarja megírni?
Az alaptétel az volt, hogy kétnyelvű gyerekek mit élnek meg és hogyan boldogulnak olyan közegben, amely nem elfogadó a kétnyelvűség iránt. Azt akartam megírni, hogyan élték meg ezt ők, és hogyan lehet ezt a bizalmatlanságot, előítéletességet áthidalni. Majdnem mindenkinek, még az országoknak is álnevet adtam, de persze, rögtön rá lehet jönni, miről van szó.
Az egyes mesék megírásakor volt elképzelése, mit akar sugallani, vagy csak lejegyezte, amit megéltek?
Nem volt olyan gondolatom, hogy ez didaktikus legyen, és mindig legyen a végén egy csattanó, nem akartam mindenáron tanulságokat levonni. De azzal, hogy leírtam, aztán felolvastam a gyerekeimnek, utána pedig megbeszéltük a történteket, fel is dolgoztuk ezeket az élményeket.
Akkor ez olyan volt, mint egy terápia.
Remélem, igen, főleg, amikor rosszmájú, buta megjegyzésekkel találkoztak. Leginkább Sebi élte meg ezt érzékenyen, nyilvános helyen nem is akart magyarul beszélni velem, komoly gondot jelentett számára, hogyan béküljön ki a kettős identitásával. Úgy gondoltam, a meséken keresztül jobban fel tudja dolgozni a kudarcokat, de eleinte elutasította Benőkét. Évek múlva megszerette a könyvet, mert mostanra kiegyenlítődött benne a két identitás, már csak nevet a régi durcásságain.”
A beszélgetés teljes terjedelemben a Vasárnap oldalán olvasható.
