Marosz Diána írása a Vasárnap magazinban jelent meg:

“Látom, hogy valami baj van. A szemeden látszik a szomorúság. Ilyenkor vagy a legszebb. Nem akarlak zavarni, ha egyedül szeretnél lenni, de ha gondolod, szívesen segítek – kopog be a szobámba B., az egyik beteg. Nem először érzi meg, hogy éppen hatalmába kerített a fájdalom. Hihetetlenül érzékeny, empatikus, férfiben még nem nagyon találkoztam ilyennel.

B.-nek szerető családja van, mégis súlyos szorongásban szenved. Nem tudja megmagyarázni az okát. Gyakran annyira hatalmába keríti a betegség, hogy képtelen megmozdulni, beszélni is. B. magára veszi a világ összes szenvedését, érzékeny lelke nem bírja elviselni a rosszat. Hosszú esti sétákon elmeséljük egymásnak az életünket. Ő az egyetlen, akinek mindent elmondok magamról. Tudom, hogy bízhatok benne. Nagy megkönnyebbülés, hogy kiönthetem valakinek a szívemet.

Azt gondoltam, nem írok már többet a kórházról. Ideje végre valami vidámabb témával foglalkoznom. Aztán rájöttem, hogy mégis muszáj. Annyi emberséggel, segítőkészséggel találkoztam az ott eltöltött ötven nap alatt, hogy muszáj emléket állítanom azoknak, akik társaim voltak ezen az úton.

Az embereknek a pszichiátriáról a bolondok háza jut eszébe, habzó szájú, közveszélyes, ketrecbe zárt páciensekkel. Ehhez képest a mi klinikánkon csupa kedves, rokonszenves beteg lakik. Az első három hétben mindenkitől félek, magamban gubbasztok, és sóvárogva gondolok rá, milyen jó lenne, ha bátrabb lennék, és mernék beszélgetni a többiekkel. Aztán egyszer leülök a „nappaliban”, ahol a közösségi élet zajlik, és szóba elegyedek a jelenlévőkkel.”

Marosz Diána Ötven nap. NAPLÓ című írása a Vasárnap oldalán olvasható teljes terjedelemben.