Marosz Diána Remény című írása a Vasárnapban olvasható:

“Fogja fel úgy, hogy önismereti kurzuson vesz részt – mondta a telefonba a doktornő, amikor szörnyülködni kezdtem. Minimum hat hét? De hát én ennyi időre nem tűnhetek el otthonról! Hogy fogja a kicsi kibírni nélkülem? És a nagyok? Ki fogja fejben tartani, mikor kinek hol kell lennie? Nem, köszönöm, ezt én nem tudom vállalni.

Aztán mégis beláttam, hogy nincs más választásom. Túl mélyre süllyedtem a sötétségbe és reménytelenségbe, egyre kevésbé tudtam ellenállni a kétségbeesett késztetésnek, hogy eltűnjek ebből a világból. Márpedig nem mehetek el. Mi lenne a gyerekeimmel? Azt mondtam hát magamnak, hogy ez az utolsó esélyem. Meg kell próbálnom. Vettem egy mély lélegzetet, és visszahívtam a doktornőt.

Sétálok a parkban, a hatalmas fák árnyékában. Nem győzöm csodálni őket. Némelyiknek megsimogatom a törzsét. Olyanok, mint az idős emberek arca, tele barázdával, mégis szépek. Kedvenc helyem az elhanyagolt, fűvel benőtt körsétány, közepén mohos kődézsával (valaha virágok nőhettek benne). Ha az ember félig behunyja a szemét, szinte látja maga előtt a valamikori uraságokat és kisasszonyokat. Azt olvastam, fürdő volt itt valaha régen, több mint száz évvel ezelőtt. A fákat is akkor ültethették.

Már ötödik hete vagyok Bazinban. Egyik csallóközi ismerősöm tájékoztatott, hogy „Bazin” fogalma az ittenieknek olyan, mintha Pesten a „Lipótmezőt” emlegetném. Azért szerencsére vannak fokozatok. A mi klinikánk például nagyon barátságos. Nincsen rács az ablakokon, a páciensek pedig teljesen normális embernek néznek ki, nem úgy, mint a zsolnai pszichiátrián.

Soha életemben nem volt ennyi időm arra, hogy magammal foglalkozzak. Először kimondottan riasztó volt a monotónia, a „semmi nem történik” érzése. Időbe telt, míg hozzáigazítottam a lélegzetemet ehhez a furcsa, lebegő állapothoz. Amíg leülepedett bennem mindaz a káosz, amit kívülről hoztam magammal. Amíg végre el tudtam viselni, hogy egyedül maradtam önmagammal. Amíg rájöttem, hogy nekem kell magamban megtalálni a belső tartalékokat, nem pedig folyton másoktól várni a segítséget.

Fájdalmas ez a saját lelkemben való vájkálás, fájdalmas és hosszadalmas.”

Marosz Diána írása teljes terjedelemben a Vasárnap oldalán olvasható.