Macsovszky Péter, azaz Peter Macsovszky Tantalópolis (2015) című, szlovák nyelvű regényéről írt Németh Zoltán az Új Szó Szalon rovatába:

“A szerző érsekújvári születésű, magyar anyanyelvű, iskoláit szlovák nyelven végezte, és az 1990-es évek közepén tört be a szlovák irodalomba versesköteteivel, egy új nemzedék újfajta költői nyelvhasználatával. Ennek az ún. experimentális–dekonstruktív költészetnek vált egyik legismertebb, irodalomtörténetileg is fontos alakjává Peter Macsovszky, aki öt szlovák nyelvű kötete után 1988-ban magyar nyelvű verseskötettel jelentkezett (Álbonctan). Jelen pillanatban, ha jól számolom, a szerzőnek huszonnyolc szlovák és négy magyar nyelvű kötete van. 

Egy hagyományos nemzeti irodalomtörténet-írásban ennek nyomán egy bilingvális szerző képe jelenne meg, aki huszonnyolc könyvével a szlovák, négy könyvével pedig a magyar, illetve szlovákiai irodalom része. Hogy a helyzet nem ennyire egyszerű, arra legjobb példa a szerző Tantalópolis című regénye, amely 2015-ben jelent meg a Drewo a srd kiadásában.

A mű sajátos mondatritmusban, az interpunkciókat és főként a mondatzáró pontokat nem a megszokott helyükön használó, a megszokott-várt mondatokat folyton megakasztó, leállító-újrakezdő nyelvet használ, pontosabban a regény főhőse-narrátora, egy bizonyos dél-szlovákiai, szlovákiai magyar származású egyetemi tanár, Szoborkay, ezen a nyelven idézi fel gyerekkorát, gyerekkori – főként magyar – olvasmányélményeit, tudományos karrierjének állomásait, teszi közzé a kedvenc írójáról, Szentkuthy Miklósról és kedvenc festőiről, Csontváryról és Hokuszairól szóló eszmefuttatásait, valamint írja le brazíliai élményeit, tapasztalatait. A címadó Tantalópolis tehát egy brazíliai város, ahonnan a narrátor visszanéz életére, értelmezi, felidézi gyermekkorát, miközben ott zajlik körülötte a brazíliai élet egzotikus, gyakran megmagyarázhatatlan eseményeivel.

Mint az eddigiekből kiderült, a regény rendkívül sokféle szöveg- és műfajtípust mozgósít: a napló, a visszaemlékezés, az esszé, a képleírás, a műtárgyelírás, a műértelmezés, az útirajz, a monológ elemei keverednek benne. De nemcsak a retorikai és műfaji, hanem a homogén nemzeti határok áthágására is felfigyelhetünk a regényben. A regény narrátorának, Szoborkaynak az identitásába eleve, születésétől kezdve beleírja magát a magyar–szlovák identitás kettőssége: „Miért nem olvas útirajzokat Szoborkay? Mert magyarul vannak. Sokáig úgy gondolja, hogy ő azon a nyelven nem tud olvasni, és soha nem is lesz szüksége arra, hogy tudjon. Hasznosabb jól elsajátítani az államnyelvet. Mondja anya és a nagyszülők helyeselnek. És továbbra is mindnyájan magyarul beszélnek Szoborkayval.” (saját fordítás)

Ez az adottságként megjelenő transzkulturális helyzet a regényben egyre erőteljesebb vonásokat kap. Először a narrátor által könyvekből felidézett országok és városok által – a kis Szoborkay a szülői könyvtárból bőségesen el van látva útikönyvekkel (leggyakrabban talán Jiří Hanzelka és Miroslav Zikmund műveit emlegeti), így járja be már gyerekkorában Japánt és Dél-Amerikát – könyveken keresztül. Mindez a felnőtt Szoborkay életében sajátos nomadizmusba fordul át, egyetemi karrierje Hollandiába, majd Brazíliába sodorja. Utazásai során transzkulturális egyéniséggé válik, kettős identitása szinte megsokszorozódik, s az utazás és az új, szokatlan életformák a kommunikáció új formáit is jelentik számára a határátlépés, a kulturális keveredés, az idegenség és a soknyelvűség értelmében.  

A Tantalópolis olvasásakor nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a regény tkp. a Fábry Zoltán-féle „szlovákiai magyar nagyregény” – szlovák nyelven írva, a 21. századba helyezve. Főszereplője a szlovákiai magyar migráns Szoborkay, aki a lehető legtávolabb szülőhelyétől, teljes magányban, egyfajta számvetést készít az életéről. Van abban valami felemelő és kísérteties is, ahogy a brazil kontinens belsejében elterülő Tantalópolisban egy bérház hetedik emeletén gyerekkoráról nosztalgiázik és Csontváry festményein elmélkedik – magyar és szlovák nyelvű könyveivel körülbástyázva, amelyeket egy áruszállító céggel hozatott ki maga után. Körülötte forrón izzik a brazil trópusi levegő, elnyújtott kutyaugatások hallatszanak, a falakon tíz centiméteres csótányok és gyíkok: „Nem tud szabadulni a gondolattól. Hogy éjjel valami. Belemászik a pohárba és ő lenyeli. Gyík. A nyelvébe harap. Vagy, az isten szerelmére, pikkelyke. Ezek itt szintén aggasztó méretűre nőnek.” (107.)”

A teljes szöveg az Új Szó oldalán érhető el.