Korpa Tamást Tóth Zita Aranka kérdezte A lombhullásról egy júliusi tölggyel (2020) című verseskötete kapcsán fákról, irodalomról, tervekről a Literán:
“Az is igaz, hogy a költészeti megragadás a lombhulláshoz tradicionálisan a veszteség, melankólia, a „múló idő” érzetét kapcsolja, a fák „szempontjából” viszont egy jól kitalált processzus is, méregtelenítés, gazdaságosság. – Korpa Tamás Sziveri-díjas költővel Tóth Zita Aranka készített interjút.
A fa egyike a legrégebbi toposzoknak az irodalmi hagyományban. Miért pont ehhez a szimbólumhoz nyúltál vissza a 2020 végén megjelent, A lombhullásról egy júliusi tölggyel című kötetedben?
Az, hogy éveken át fákról fogok írni, nem egy előregyártott döntés eredménye volt, nem is teljesen az ökológiai elköteleződésé, hanem egy végzetes találkozásé. 2014-ben rövid ideig Bécsben éltem doktori ösztöndíjjal, hazulról messzire szakadt vagabundusként illőn kerültem az egyetemet, helyette inkább minden nap meglátogattam egy múzeumot, képtárat, bolhapiacot, a modern, utómodern és posztmodern bécsi építészet néhány darabját. Például a Zaha Hadid által tervezett, nonstop, vagyis éjjel-nappal nyitva tartó, kanyonszerű könyvtárat a Közgazdasági Egyetem kampuszán, a Práter szomszédságában. Ez az épület olyan módon deformált (és mégis szinte áramvonalas) az áttört és eltolt szintjeivel, mintha egy szívós patak smirglizte volna a puha kőzetet hangyaszorgalommal. Az egyetem és a vidámpark, ez a két meglehetősen különböző habitusú intézmény szinte egybeépült, és üdítő volt látni ezt. Jóval később tudatosult bennem, hogy egyik állandó átszállóhelyem, a spittelau-i metró közelében is létezik egy részben Hadid-épület. Egy Hadid-Wagner hibrid. Ez a Duna-csatorna partján található, „cölöpös” viadukt-ház, ami tömzsi betonszalagként körbefonja a régi S-Bahn íves nyiladékokra ültetett, Otto Wagner-féle műemlékmaradványait. A metróból persze Hundertwasser világítótoronyszerű, fákkal és növényekkel beültetett szemétégetője mágnesként vonzotta a tekintetet. Summa summárum, a fákat, akárcsak az építészeti érdeklődést, Bécsnek köszönhetem. Az egyik utolsó napomon a Mumokban kóvályogtam. Elkeveredtem. Az alagsorban kötöttem ki egy időszaki tárlaton. Körbejártam rohamtempóban, már eveztem fölfelé, amikor egyszerre szembetaláltam magam René Magritte La Voix du Sang című 1959-es festményével. Olyan érzés volt, mintha egy addig még soha életemben nem látott közeli rokon tűnt volna fel, váratlanul, kéretlenül, akin saját vonásaimat is látom, éppen így ismerem fel. Emberi érzéseket, ráadásul finom érzéseket tápláltam a kép iránt. Szerencsére volt egy szék a festmény előtt, de nem ültem le, inkább álltam, ingáztam, távolodtam, közeledtem hozzá. Ott volt egy nagy, kifejlett, lombhullató fa a vásznon, mintha éppen alkonyulna, mintha éppen virradna, de mindenképpen átmenetben, hihetetlenül átmeneti fények és árnyékok között, két pontján is nyitott törzzsel. Az egyik törzsfülkében egy súlyos kőgömbbel, a másikban egy miniatűr, kétszintes épülettel, világító ablakokkal. S az egész fa, törzsfülkéstől, sötétzöldtől a feketébe hajló levélkoronával felhelyezve egy fennsíkra. Legalábbis számomra fennsíkon áll mindörökké. Magritte fája, pontosabban ennek a fának a bennem lecsapódó mentális és emocionális képe éveken át meghatározta az életemet és az írásaimat. Egyszerűen süket és vak lettem mindenre, ami nem fa, ami nem fásítható. Abban az évben – röviddel a Mumokban történt találkozást követően – én írtam a Literára a FISZ-tábor egyik netnaplóját. Ebben a naplóban szóltam először Magritte fájáról, és ennek a naplónak a fára vonatkozó részéből készült A lombhullásról egy júliusi tölggyel első verse. A naplóban még a következő sor áll: „Ez az autodidakta lomb hogy kitanulta magát az éjszakából”; a verseskönyv első soraként pedig az átirata szerepel („és ez az autodidakta lomb hogy kitanulta az éjszakát”). A visegrádi FISZ-táborban hihetetlenül hasonló tölgyek nőttek, ráadásul irodalmárokkal és irodalommal körbevéve. Persze sok kerülőt kellett tennem, mire rájöttem, hogy Magritte fájának „igazi hasonmása” az udvarunkon áll, a hintaágy mellett, a dublőre pedig egy kőhajításnyira, a Gömör-Tornai-karszthegységben, a Szádelői-hasadékban. Így kezdődött el tehát ez a később famentes lapokra nyomtatott tölgykönyv, amiért mindig is hálás leszek Bécsnek, a Mumoknak, és természetesen a Literának.
A költeményeidben a fa toposzként, motívumként és megszemélyesítve is megjelenik, így nemcsak az állandóság, hanem a folyamatos körforgás és az átalakulás szimbólumává is válik.
Az átalakulás a kulcsszó valóban. Én magam nem ismerem túlzottan a fákat, a fák rendszertanát, anatómiáját, sőt gyakran az elemi fajok megkülönböztetése is nehézségekbe ütközik számomra. A könyv pedig finoman szólva sem herbárium, és nem a növényi létezés és ember által vélt (elgondolt, kigondolt) növényi percepció emberi nyelven való utánalkotásának kísérlete elsősorban, habár néminemű, mondhatni sporadikus nyomai ennek a „szándéknak” is megtalálhatók benne. Jön John Deere, a megváltó, elcsábítja a meredek hegyoldal fáit, eléri, hogy adják át magukat neki önként, ígér mindenfélét, fűt, fát, aztán érkeznek a fűrészek, fűrészek és törzsek társastánca, eltűnnek a fák, felborul a lírai ökoszisztéma, eltűnik John Deere is. Ahogyan hamarosan a talaj is eltűnik arról a területről, lemossa az eső, megkopasztja a szél, felszínre kerül a pucér, repedt mészkő, ami akadálymentesebben nyeli le a csapadékot, a karsztvidék felszín alatti, belső élete pedig megélénkül. Az elszállított fákból bútorok, használati tárgyak, esetleg tüzelő lesz. Képzelj el egy rönkházat, amit rönkfával fűtenek! Gondolj el egy vesszőseprűt, amivel kisöpörjük az avart! De ott vannak az erdő szélén álló vadászház oltott fái is. Hogyan kommunikálhat ugyanazon fa a körtét és az almát hozó önnön ágaival? Az oltott fák kertjét, ha valamilyen módon kihangosítanánk, maga volna Bábel. Vagy ott a párizsi Nôtre-Dame-székesegyház, amelynek újjáépítéséhez egy egész (megfelelő korú és fajtájú) erdőt kell kivágni. Az az erdő valamilyen módon ott lesz benne, bagolyhuhogásostul, rókaneszezésestül a templomban. Az évgyűrűkre is fel van jegyezve ez-az, mint egy hardverre. Az a valóságos hely – a szlovákiai Szádelői-völgy –, amiből A lombhullásról egy júliusi tölggyel „kinőtt”, amiben „gyökerezik” ráadásul egy igen értékes karsztvidék. Speciális klimatikus adottságai miatt sokkal differenciáltabb a flórája, mint ami hagyományosan a karsztvidéket jellemzi. A lyukacsos karszt pedig tele van töbrökkel, hasadásokkal, nyiladékokkal, vízgyűjtőkkel, megannyi testnyílással, megannyi verbális és nonverbális kommunikációs csatornával. Úgyis fogalmazhatnék, hogy átalakulással, vagy legalábbis a potenciális átalakulás lehetőségeivel. A könyvben a fák, mikor antropomorfizálva, mikor szintetizálva ezeknek a retorikai működésmódoknak, vélt és véletlen átalakulásoknak a „koronatanúi”, ritkábban áldozatai, még ritkábban elkövetői.
„A lombhullásról… beszélője nem az idő, hanem a tér viszonyrendszerében helyezi el magát, csak abban létezik; az idő mint a fizikai érzékleteken kívül eső dimenzió, egyszerűen értelmezhetetlenné válik” – fogalmaz Bethlenfalvy Gergely a könyvedről írt kritikájában. Azonban a versbeszélővel ellentétben a modern ember elsősorban az idő „rabja”, ezért a verseid befogadása magában foglalja az ezzel kapcsolatos nézőpontváltást is. A versírás során számodra is szükség volt a két szemlélet finomhangolására?
Bizonyos értelemben igen. Még akkor is, ha eme speciális tér viszonyrendszerében „megállni látszik az idő”, de tudjuk, hogy valójában nem áll meg, sőt, meg sem dermed. Ne felejtsük, a versbeszélők egy része fa, akikkel megtörtént a lombhullás, vagy éppen történik, esetleg előtte állnak. A lombhullás pedig az idő (múlásának) oka és következménye, vagyis a növényi ciklusé, a ciklikus létezésé. Az is igaz, hogy a költészeti megragadás a lombhulláshoz tradicionálisan a veszteség, a melankólia, a „múló idő” érzetét kapcsolja, a fák „szempontjából” viszont egy jól kitalált processzus is, méregtelenítés, gazdaságosság. Ismét poétikusan fogalmazva: felkészülés a téli álomra. Az, hogy a növények egy része, különösen pedig, hogy néhány állatfaj, köztük az emberhez állatrendszertanilag igencsak közeli emlősrokon (például a medve) téli álmot alszik – számomra roppant zavarba ejtő, sőt aporetikus tapasztalat. Ennek is köze van az időhöz. A növények, sejtésem szerint, nagyon sokat tudnak a kegyes múltról, a tanult múltról, a függő múltról, a félmúltról, a hirtelen múltról. Bizonyos szöveghelyeken a magam szerény, emberi eszközeivel ezeket a temporális különösségeket, időkomplexumokat próbáltam érzékeltetni különféle idők és módok kontaminálásával: „most lett és leend. s olyan, mintha akkor lenne volt, s legyen volt. volna lett ha van s legyen. fog lenni volt mintha volna lenni lett”. Persze a fák beszéde és a róluk való beszéd nem esik egybe, finoman szólva sem, akárcsak az időben létezés és a térben történés.
És egybeesik a térben történés azzal a referenciális térrel, amelyre a versek hivatkoznak? Hiszen a szövegek címei szülőfölded, a Gömör-Tornai-karszt hegycsúcsai, patakjai, valamint ezeknek a helyeknek a földrajzi koordinátái. Konkrét emlékek kötnek ezekhez a helyszínekhez? A versek a helyszínek belső újraértelmezései- és alkotásai?
Részben igen, igen és igen. Nem mondom, hogy minden helyszínen jártam a saját lábamon, bizonyos helyekre csak a szövegek vittek el. Különös volt érezni, hogyan sűrűsödik a nyelvi bozót, hogyan szövi be a textus a referenciális tereket. Beszövi, egyúttal ki is takarja őket. Ha most szemben állnék a Cukorsüvegheggyel (Cukrová homoľa), jó kérdés, hogy a természeti objektumot látnám-e igazán vagy a szövegeket. Jelenleg talán még a szövegeket, de remélem, hamarosan eljön az idő, amikor azok lekopnak, és láttatni engedik, amiért lelkesedni tudtam a kezdet kezdetén, újraértelmezetlenül, újraalkotatlanul.
A nyitó- és záróversben fontos szerep jut az elindulás motívumának. Ez elgondolkodtatott, hogy vajon nem egy vidéki környezetből származó ember nekiindulásának és vívódásaink vagyunk-e helyenként a tanúi. Mit gondolsz erről az olvasatról? Mennyire önéletrajzi és mennyire fiktív az út, amit A lombhullásról… idézett két versének beszélője bejár?
Érdekes interpretáció a (társadalmi) mobilitás felől közelíteni ezekhez a szövegekhez, hiszen itt a vidéki környezetből végeredményben egy még embertelenebb, ember nélkülibb világba jut a lírai én a könyv végén, jelesül a zord és még éppen zöld természetbe, ahelyett, hogy felülne egy vonatra, és egy nagyvárosi botanikus kertben hódolna a természetbúvárkodásnak. A könyvben inkább a fák hívásának engedelmeskedik a lírai én, mintsem a társadalmi elvárásoknak, tehát egy szinten akár negatív fejlődéstörténetként (?) is értelmezhető volna, amit róla olvashatunk. Annyi biztos, hogy a nyitóversben a lírai én, mintegy álomból ébredve, enged az elhívásnak, hátrahagyja vetetlen ágyát, és nekiindul a vadvilágnak. A vers többé-kevésbé makulátlan, klasszikus retorikai komponáltsággal adja elé az utat. A könyv végére, a záróversben ez a figura viszont szétesik. A hang, a modalitás, a nyelv, amelyen megszólalt kezdetben, dekonstruálódott. Egy felforgatott, némileg agrammatikus, afáziás figura híradását olvashatjuk az el-nem-indulásról. A nyitó- és záróvers eredetileg az Alföldben jelent meg Input és Output címmel. Valahogy azt próbálja feszegetni ez a szövegkettős, hogy az erdőben történt valami (folyamatosan és tartósan történt valami), aminek a következményeként megváltozott a beszélő. Talán az is, amit mond, és az is, ahogyan mondja. Hogy ez emelkedés- vagy ereszkedéstörténet, nem tudom. De történt valami megváltoztató, és talán ez a lényeg az egészben. Persze a fő kérdés az számomra, hogy az olvasóban előállítódik-e, reprodukálódik-e az, amit Rilke úgy fogalmaz meg, hogy „Du musst dein Leben ändern”.”
A beszélgetés teljes terjedelemben a Litera oldalán olvasható.
