Abban reménykedem, hogy a hétfőtől vasárnapig tartó időszak a Lekerekítések Heteként vonul be a saját történetembe. Kisgyerekes apukaként a szándék, az elhatározás tünékeny lebegés csupán a pillanatról pillanatra változó körülmények felett, között. Elvarratlan szálaimból tekintélyes rojt jött össze. Próbát teszek, de profundis, hogy szétszálazzam őket.
A lombhullásról egy júliusi tölggyel kötetem apropóján készül egy hosszabb interjú a februári Alföldbe. Herczeg Ákos, aki nem mellesleg a komám, igazán próbára tett már a könyvhéten is, a kötet debreceni bemutatóján. Most írásban dialogizálunk, és lám, elérkeztünk az utolsó próbatételhez, a zárókérdéshez. Kerülgetem, mint macska a forró kását, vagy mint köd a kötet egyik főszereplőjét, a szádelői Cukorsüveg-hegyet. Nincs mese, nincs messze, hétfő estig ki kell tenni a pontot.
Egyéb pontokat is kuporgatok, csak nehogy, mint a gyöngyök vagy a göröngyök, szétguruljanak. Ideiglenes pontot tettem november közepén új kéziratom végére. Hosszabb ideje dolgozom egy Kolozsvár-fókuszú versköteten. Az írás első évére nem is emlékszem, de érzem, megtörtént velem. A covid alatti másfél évet viszont nem tudom hová tenni: az emlék, érzés, a megtörténülés, a múlik, a telik átélhetetlenné váltak. Esténként beleolvasok a versekbe, csodálkozom, arrébb tolok egy vesszőt, felszedek egy pontot, kaparászom a lapokat.
Az elmúlt nyolc évben közeli szeretteim jó része meghalt, meggyűlöltem a halált, mégis úgy alakult, hogy foglalkoznom kell vele; mások halálával, (sír)emlékével. A házsongárdi temetőről készül ugyanis egy beszélgetés-sorozatom. Különböző művészeti- és tudományterületekről érkező személyiségekkel próbálunk felfejteni valamit e sokemeletes nekropoliszból. Ezúttal Boros Lóránddal, a kiváló etnográfussal, rendezővel, színésszel. Sosem felejtem el júniusi sétánkat. Mielőtt beléptünk volna a temetőbe, Lóri azt javasolta, hogy látogassunk el a Színeváltozás ortodox templomba, és vegyünk magunkhoz néhány mézszínű, megszentelt gyertyát. Akkor nem tudtam a nevét a templomnak, később néztem utána. A google maps meglepetésemre a román mellett az angol elnevezést (vagy inkább nyersfordítást is) megjelenítette: Transfiguration Church. Egy magamfajta irodalmárnak e név szinte mennyország.
A Lekerekítések Hetén számot kell vetnem további két projekttel is. Jövőre emlékezünk Hervay Gizella halálának negyvenedik évfordulójára. Igen, halál; igen, a Házsongárdban nyugszik. Nyugszik? Balázs Imre Józseffel és a Lector Kiadóval Könyvhétre szeretnénk megjelentetni egy Hervay köré szerveződő antológiát. Negyven szépírót és esszéistát kértünk fel, hogy lépjenek párbeszédbe Hervay Gizella életművével, témáival, motívumaival, alakjával, legendáriumával, bármivel, ami Hervayként lecsapódott bennük. Az eddigi visszajelzések egyöntetűen pozitívok; a válaszokra érkezett válaszok sem várathatnak magukra tovább. Szépen, de lassan dolgozom a Fiatal Írók Szövetsége jövő márciusra tervezett A magyar alföld poétikái című konferenciájának előkészületein. Ez az esemény voltaképpen A magyar falu poétikái című 2016-os tanácskozásunk folytatása lenne. Milyen az az „alföld”, amibe gyökeret eresztett és amiből kisarjadt a magyar alföld és az ószövetségi puszta analógiáját felmutató reformátor írástudók alföld-képe? Jó kérdés… Az viszont kétségtelen, hogy évszázadokkal később Eötvös József regényvilága, majd Petőfi népisége és a magyar romantika, később Tömörkény István novellisztikája, Móricz Zsigmond regényvilága, Ilyés Gyula szociografikus ihletettségű írásai, Buda Ferenc és Serfőző Simon neoavantgárd tanya-versei, Tar Sándor, Szilágyi István, Térey János, Grecsó Krisztián, Pál Sándor Attila művei sokat tanultak, kölcsönöztek az alföld komplexumtól – és ez nem délibáb…
Altatási időkben, ebédszünetekben habzsolom, ringatom Karl Ove Knausgård Évszakok – Ősz című friss kötetét. Knausgård könyve személyes enciklopédia, amelyben egy apa megmutatja születendő lányának, milyen csodálatos, megismerhetetlen és kiszámíthatatlan hely ez a világ. Alma, magány, a tengerben lebegő nejlonzacskó, barna delfinek, a vér. Megbicsaklik apai hangom, ha alvó kislányomra nézek: „Te majd a magad módján fogod látni, saját tapasztalatokat szerzel, és a saját életedet fogod éni, ezért természetesen magam miatt teszem: megmutatom neked a világot, te pici emberke, és ezért lesz érdemes élnem.” Lekerekítések mindenütt.
(Fotó: Fátyol Anette)
