Korpa Tamás laudációja Rakovszky Zsuzsa Szinva Irodalmi Díja alkalmából a Műútban

Korpa Tamás laudációja Rakovszky Zsuzsa Szinva Irodalmi Díja alkalmából a Műútban

Korpa Tamás laudációja Rakovszky Zsuzsa Szinva Irodalmi Díja alkalmából a Műútban jelent meg:

“Tisztelt megjelentek, ünneplő közönség, tisztelt Rakovszky Zsuzsa!

Nem könnyű. Nem könnyű nyelvet találni az esztétikai tapasztalat leírásához, amikor az olvasó Rakovszky Zsuzsa költeményeivel találkozik. Nem könnyű a szöveg rajtam, vagyis az olvasón végzett munkájáról számot adni, miközben a versek megszólítanak, elszólítanak, és én is szólni szeretnék hozzájuk, róluk, az eksztatikus élményről, párbeszédbe lépni velük az időben. A nem könnyűt meghívásként, invitációként értem, amely elidőzésre késztet a szövegalakulás változó horizontjában. A Rakovszky-versek váratlanságai ugyanis nyitott elidőzést kívánnak, és gyakran szembesítenek a nyelv szubverzív folyamataival.

Olvasom, áthat, megdöbbent, felemel, elveszejt. Olvasom a sűrű szövésű, szuverén lírai életművet, az olvasás mértékegységével, vagyis kortyonként. Áthat, hogy e versekben az érzékiség, a gondolati reflexió, a tárgyi valóság és az időnként a nyelvi szerkesztés határáig elvitt retorika megformálódik, majd odébbforr; uralt, miközben uralhatatlan. Megdöbbent az egy főre, akarom mondani, lírai alanyra jutó emlékek, kísértetek, kísérők és kísértések száma, a varratszedésre váró tükrök végtelenje, a rotálás emlék és emlék között. Felemel magához azáltal, hogy a megértést részesedésként érti; keresi a nyelvet, ami által a kimondás bizonyos határok között végbe mehet. Felemel azzal, hogy eszünkbe idézi: a nyelv sohasem meríti ki azt, ami kimondásra vár, vágyódik. A vágyódásban az emberi lét végessége, s e végességben haláltudata nyilvánul meg, mivel önmagunk végérvényes „birtokbavétele” a kimondott szóban sem valósulhat meg teljesen — ezzel pedig elveszejt. Elveszejt, mert bár bátran tudatában van erősségei mellett delejező esetlegességeinek is, újrakezdi. Például élethosszig tartó nagy témájának, az időben-létezésnek, az idő-érzékelésnek, az idő-ábrázolásnak a kalandját.

Az idő diszkurzív és változó felépítettsége a saját megértésének legfőbb problémája; az idő komplexum és komplexus. Telik az idő, de nem múlik a fogalmazás kaptatóin. Ha létünkről, emberi meghatározottságunkról próbálunk beszélni, állandóan az időről és időbeliségről szólunk.”

Korpa Tamás laudációja teljes terjedelemben a Műút honlapján olvasható.