Korpa Tamás A lombhullásról egy júliusi tölggyel című verseskötetéről Pinczési Botond írt a Műútban „van-e ennek a szélnek humora?” címmel:

“A lombhullásról egy júliusi tölggyel című kötet megnyitja a Korpa-költészetről mint több könyvön átívelő, koherens versnyelvről való diskurzus lehetőségét. Míg az első két kötet között leginkább a kötetstruktúra és a Korpa-féle versnyelv kimunkáltságának különbsége2 volt jól érzékelhető, addig a legújabb könyv mintegy szorítja, nyomja, összefogja az életművet. Ugyanis már az Egy híd térfogatárólban megjelenik a kartográfia mint versszervező erő,3 a természet hangjai harmonizálnak a humanoid, zeneként értett hangzásvilággal,4 továbbá az első kötetből kiolvashatók a kulturális kódok rekontextualizációját célzó poétikai eljárások.5 Ezentúl konkrét szövegbéli egyezést is találni, hiszen a debütkötetben a Portré egy északi juharral című vers utolsó versszaka és az új kötet Hradisko vrch (770 m) című szövege teljesen megegyezik. Az Inszomniából is van átültetett szövegrész A lomhullásról…-ba, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy egyfajta transztextuális kontinuitás fedezhető fel a második és a harmadik kötet között. Hiszen A lombhullásról… I. ciklusa a XXII (megkeresni a dilemmát) című vers majdnem szöveghű adaptálásával kezdődik, melyek között épp a kötetek poétikai eljárásai szempontjából fedezhető fel jellegadó eltérés. Az Inszomnia „belefúl a dilemmába” sora az új kötetben „fuldoklik”-ként (11) jelenik meg, vagyis a fókusz áttolódik a humán gondolkodásra jellemző sematizációs problematizálásról, a dehumanizáló, cselekvésorientált beszédmód irányába. A másik eltérés pedig a harmadik könyvben az eddigiekhez képest felerősödő finom humorra mutathat rá, mert a verszáró sor átírása tulajdonképpen semmilyen nyelvi–poétikai következménnyel nem jár a „melyen járt” „amin járt”-ra cserélésével. Tovább erősíti a folytatólagosságot Bethlenfalvy Gergely meglátása,6 miszerint a kötetkezdő — még az első ciklus előtti — vers egy átirata az Inszomnia XXII (megkeresni a dilemmát) című szövegének. Azonban a konkrét szöveghelyeken kívül is feltérképezhető a saját versnyelvi örökség, egyrészt mert az Inszomnia párverses szerkezetére rájátszva néhol az új kötetben is megszólítják egymást az oldalpárokon találkozó szövegek, másrészt Bach továbbra is fel-felcsendül a Korpa-versekben („és ez a Bach-korong”, 13), harmadrészt mert a Závada Péter által már rendkívül pontosan detektált posztantropocentrikus esztétika, a hermetikus jelfelfogás és az erősen fenomenológiai megalapozottságú Korpa-féle versnyelv az új kötetre is érvényes. Mindebből kiindulva e versnyelv működése azáltal jellemezhető, hogy egyszerre érzékeli és létrehozza a (szöveg)világot a kimondás révén, így egy olyasfajta nyelvként működik, amelyben „a szubjektum leülepszik saját lépései aljára, azt implikálja, hogy befelé válik le saját mozdulatairól, miközben a mozgása mintegy fogalomként túlnő rajta”.7“

A kritika teljes terjedelemben a Műút oldalán olvasható.