Juhász Rokko Egy performer élete I. (Kalligram, Dunaszerdahely, 2022) című kötetéről Havran Kati írt az Új Szóban:

“Az ismert performer, költő, multimediális művész és művészetszervező kötete egy hihetetlen ázsiai útra viszi az olvasót.

Juhász R. József, azaz Rokko úti jegyzeteit jól ismerhetik az Új Szó olvasói, hiszen a Szalonban rendszeresen olvashattunk tollából származó írásokat. Idén megjelent kötete 2016-ba kalauzolja vissza az olvasót, és hét hónapot ölel fel a szerző életéből.

Rokko ezalatt két ázsiai utat tett meg, egy hónapos szünettel. A kötetet olvasva bebarangolhatjuk Hong Kongot, meglátogatunk milliós kínai metropoliszokat, a Himalája előcsarnokát, majd Indiát térképezzük fel, de kitérőt teszünk többek között Laoszba, a Fülöp-szigetekre és Nepálba is. Rokko pedig mesél. Mindarról, ami felkelti az érdeklődését ezeken a helyeken, ami lenyűgözi, vagy amit furcsának tart, miközben galériákat és egyetemeket látogat, fesztiválokon vesz részt és fesztiválokat szervez, workshopokat tart, versesköteten dolgozik, művészekkel találkozik, ismerkedik, értekezik és – legfőképp – performanszokat csinál. Totyogó óriáspandák, buddhista kolostorok, rézuszmajmok, hindu templomok és szent tehenek keretezik alkotási folyamatát – olykor pedig a rend helyi őrei is felbukkannak, akik szükségesnek tartják, hogy eltávolítsák a művészt a közterekről.

Mielőtt azonban útra kelnénk, a kötet legelején egy személyes jellegű jegyzetet olvashatunk, mely a szerző utazáshoz való ragaszkodásának hátterébe enged bepillantást. Saját elmondása szerint egy személyes mérföldkőhöz ért. „Elkerülhetetlen volt, hogy leszámoljak a múlttal. Annak minden csontvázával” – írja Rokko, aki így vall a 2016-os utat megelőző évekről: „tanultam szeretni, békében lenni önmagammal és elviselni másokat olyannak, amilyenek, tisztelni a tudást, az emberi érzéseket, legyenek azok bármilyenek.” Ennek a belső egyensúlykeresésnek pedig szükségszerűen perspektívaváltás a következménye.   „A legfurcsább dolog az volt ebben az időszakban” fogalmaz Rokko, „hogy az engem körülvevő embereket, barátokat, ismerősöket, művészeket, írókat kezdtem másként látni.” Ezt a perspektívaváltást sejthetjük az előttünk álló utazás fő ösztönzőerejének, és joggal feltételezhetjük, hogy ez az út nem pusztán egy földrajzi helyszíneket összekötő út, hanem egy személyes és minden bizonnyal művészi fejlődéstörténet útja is.

Ahogy elmélyülünk ebben az utazástörténetben, rövid időn belül nyilvánvalóvá válik, hogy a performanszművészet egyébként is szorosan összefügg az utazással. Hiszen a klasszikus képzőművészeti műfajokkal ellentétben a performansz során a befogadó nem múzeumban vagy galériában tekinti meg a művet, hanem kint az utcán, a köztereken. A mű pedig nem klasszikus értelemben vett alkotás, tehát nem egy tárgy, mely az alkotási folyamat eredménye, hanem az adott pillanatban történik, és a médium maga a művész teste.”

Havran Kati írása Juhász Rokko kötetéről teljes terjedelemben az Új Szóban olvasható.