Juhász R. József kalkuttai útinaplója az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban jelent meg:
“2016 november végén jártunk. Zsebünkben a kalkuttai repülőjeggyel, kezünkben hatalmas bőröndökkel, mindenféle biztosítás és oltás nélkül elindultunk Hongkongból Indiába. Kalkuttába.
Dzsioti Basu nagytekintélyű kommunista pártvezér otthonába, aki 24 évig, egészen 2000-ig vezette Nyugat-Bengált. Abba a városba, ahol Kalkuttai Szent Teréz, azaz Teréz anya és Rabindranáth Tagore költő is Nobel-díjat kapott. A Gangesz partján fekvő 15 milliós városba, ahol még mindig működik kolerakórház. Ahol szent tehenek közlekednek az autópályán, és szabad bejárásuk van mindenhová. Ahol élő kecskét áldoznak fel mindennap Kali templomában, Kalighatban. Szóval úton voltunk a hihetetlen Indiába.
November utolsó napján késő éjszaka érkeztünk Kalkuttába. Előbb bankautomatát kerestünk, ahol készpénzt vettem fel. Már nem emlékszem, mennyit, de napokig nem volt gondunk a készpénzzel. Mindezt azért írtam le, mert ahogy beértünk a belvárosba, kiderült, hogy Indiában éppen pénzcsere zajlik, és korlátozva van minden automata használata. Azt hiszem, a két leggyakrabban használt címletet cserélték éppen, az ötszázast és az ezrest. Ez azt eredményezte, hogy gyakorlatilag megbénult az ország, órákat, sőt napokat kellett sorakozni az automatáknál, ha készpénzhez akartál jutni. A bankkártyás fizetés gyakorlatilag sehol sem működött, bár a propaganda szerint pont azért ment ilyen nehezen az egész, hogy rábírják az embereket a bankkártya használatára. Szerencsénkre az éjszakai érkezés és a reptéri ösztönös készpénzfelvétel révén ezt a mizériát megúsztuk. Viszont volt nálunk jó néhány régi bankjegy, amivel egyik hongkongi barátunk „szponzorálta” az utunkat. Nem is tudta, mekkora kalamajkát okozott. Sokáig nem tudtunk mit kezdeni a pénzzel.
Kalkutta éjszaka
Joyrush telefonszáma és címe megvolt. Viszonylag közel lakott a belvároshoz viszont valahogy el kellett jutni oda. Elindultunk az éjszakába, valahova Kalkutta ütött-kopott történelmi központjába. A taxisunk csak hosszas telefonálgatás után találta meg a címet, valamikor hajnali 2 óra körül. Joyrush kijött értünk a közeli főbb útra, és segített behurcolkodni. Az az 50 méter volt az első sokk, amely bennünket ért. Nagyon furcsa szag terjengett mindenfelé. Az út mellett egy szemétdombon szinte nyüzsögtek a patkányok. Kóbor kutyák futkostak körülöttünk. A háztól mindössze 10-15 méterre az utcán, szabadon búslakodott egy-két tehén. Kosz és bűz mindenütt. Nem tudtam, hogy most a pokol legmélyebb bugyrába tartunk-e, vagy Kalkutta egyszerűen ilyen. Nos, Kalkutta ilyen! Bejutottunk végre a házba, ahol Joyrush lakott a szüleivel. Gyors mosdás, aztán lefeküdtünk egy komfortosnak egyáltalán nem nevezhető kanapéra és azonnal elaludtunk.
Az ébredés nem volt könnyű. Azt hittem, az előző éjszakát csak álmodtam. Amikor kinyitottam a szemem és megláttam Joyrusht jellegzetes indiai kurtában, amint cigarettázik az udvaron, már sejtettem, hogy szó sincs álomról. Azt szokták mondani, hogy az első élmény meghatározó. Ki akartam hát mozdulni, és megnézni, hová rángatott a sors. A család reggelivel kínált. Látszott, hogy értelmiségi család; rengeteg könyv volt mindenfelé. És feltűnően sok kommunista, marxista, maoista irodalom. Ekkor még nem tudtam, hogy Nyugat-Bengál híres a kommunista múltjáról. Nem tudtam, hogy éppen csak véget ért a kommunista kormányzás. Teréz anyáról hallottam, de Dzsioti Basuról nem. Joyrush, Nanxi és én a reggeli befejeztével elindultunk, hogy találkozzunk a KIPAF (Kalkutta International Performance Art Festival) többi tagjával. Aopala, Uma és Rituparna a Jadavpur Egyetemen várt minket. Később megjelent Debraj és Lav, az orosz egyetemista is, aki a közeli híres Shantiniketan Egyetemen tanult képzőművészetet. Ott őrzik egyébként Tagore Nobel-díját.”
Juhász R. József kalkuttai útinaplója teljes terjedelemben az Új Szó honlapján olvasható.
