Juhász R. József indiai útinaplója folytatódott az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban:

“A KIPAF (Kalkutta International Performance Art Festival) csapatából páran leheveredtünk a Victoria Memorial kijáratánál levő téren, és figyeltük, ahogyan a csapat hatalmas aszfaltfestményt készít, miközben gyűjtötték az adományokat a januári performanszművészeti fesztiválra. Egy szép nagy fát festettek az aszfaltra. Én meg egy nagy kosár csillaggyümölcsöt – amit a közeli árustól vettem – „aggattam” az ágakra. Nagy sikere volt.

Amíg a festmény készült, meglátogattuk a Victoria Memorial hatalmas márványépületét, Kalkutta egyik leghíresebb műemlékét, amit a brit gyarmatosítók építettek 1906 és 1921 között, és Viktória királynőnek állít grandiózus emléket. Majd hullafáradtan elvánszorogtunk még egy kicsit a közeli törzshelyünkre, aztán haza.

Másnap nagy meglepetés várt ránk. Meghívták az egész társaságot egy igazi esküvői partira. A KIPAF egyik tagja ment férjhez. Volt mit csinálni estig, hiszen tradicionális esküvői ünnepségről lévén szó, a dress code a lányoknál szári, a fiúknál pedig kurta vagy dhoti volt. Uma kölcsönadott egy szárit Nanxinak, én meg Joyrushtól kaptam egy kurtát. A fiúk egy része azzal próbálkozott, hogy a dhotit valahogy magára tekerjéke, amiből jó kis performansz kerekedett. Senki sem tudta, hogyan kell felölteni, feltekerni, felvenni. A végére azért a Google hathatós segítségével csak sikerült. Elindultunk a rendezvényre; már ahogy a társaság kinézett, az nagyon vicces volt, nem beszélve arról, amikor megláttuk a többieket. Mintha csak valami bollywoodi szappanoperába csöppentünk volna. Ennyi performert én még nem láttam száriban és kurtában. Nagyon jól éreztük magunkat. Igaz, alkoholt nem szolgáltak fel, de a jó társaság mindenért kárpótolt. Mindjárt az elején feldobtuk egy kicsit a hangulatot. Történt ugyanis, hogy Nanxival elindultunk az U alakban elrendezett ételpultokhoz, hogy végigkóstoljuk az ott levő, sok esetben teljesen ismeretlen ételeket. Rögtön a legelső egy nagyon különleges ízű növény levelébe tekert virágszirom és fűszer vagy apróra vágott zöldség keveréke volt. Sose láttam és kóstoltam még ilyet, és ezzel Nanxi is így volt. Egészen különleges volt. Az ízét még mindig fel tudom idézni. Kicsit a nyers sóska és a vízitorma vagy zsázsa keverékére emlékeztetett a levél, benne pedig a közel-keleti zaatar, gyömbér és akácvirág. Annyira izgalmas volt, és ez volt az első, amit megkóstoltunk, hogy én még egyet kértem. Ezután már nem emlékszem, mi mindent ettünk, de volt, ami banánlevélbe volt csomagolva, volt, amiről elképzelésem sem volt, mi az – és volt még csirkecomb. Nos, amikor elértünk a csirkecombhoz, egyszer csak Uma szólt, hogy felszabadult egy asztal, üljünk oda hozzájuk. Rögtön kihasználtam az alkalmat és megkérdeztem tőle, mi is az a valami, amit az imént ettem. Lett nagy hahota és vidámság. Kiderült, hogy mi szépen balról jobbra kezdtük a kóstolást, mindenki más viszont jobbról balra, ahogy Indiában illik. Vagyis az, ami nekem annyira ízlett, az a jól megpakolt, nehéz gyomor gyógyszere. Emésztést serkentő zöldségek, fűszerek és gyógynövények keveréke.

Emlékszem, ennél az asztalnál került szóba először az indiai kasztrendszer. Négy kasztra és a kaszton kívüliekre oszlik a hindu India. Emlékeztem, hogy ezt még Gandhi sem tudta igazán eltüntetni, sőt a kaszton kívülieknek akart egy új kasztot bevezetni, sikertelenül. De azt is tudtam, hogy Bengálban a hosszan tartó kommunista rendszer alatt nagymértékben visszaszorult a jelentősége. A modern Indiában már elméletileg nincs helye a kasztoknak. Elméletileg! A gyakorlatban mindenki mindenkiről pontosan tudta, melyik kaszthoz tartozik. Amikor rákérdeztem, hogy a kommunista családban felnőtt, maga is baloldali nézeteket valló performer és szervező vajon milyen kasztba tartozik, gondolkodás nélkül mondták el, hogy ő bizony brahmin, azaz a legfelsőbb kaszt tagja. Szinte biztos voltam benne. Ettől számomra nem lett sem több, sem kevesebb, csak néhány dolog a helyére került.
Ez volt az utolsó napunk Kalkuttában, legalábbis decemberben. Sok mindent szerettünk volna még megnézni itt, de tudtuk, hogy januárban lesz még erre időnk. Másnap indulnunk kellett Bengaluruba, a modern India egyik üzleti központjába, délre, ahol Mónika, Dimple és a Karnataka Chitrakala Parisath egyetem diákjai már vártak ránk. Ideje volt ideiglenes búcsút inteni kalkuttai barátainknak.

A hinduk szent tehene, bindivel és aranyozott szarvakkal, forgalommal szemben cammog

Flashback

Tel-Avivba és Haifába a ZAZ fesztivál 10. jubileumi eseményeire kaptam meghívást. 2015. december elejére. Örültem a meghívásnak, annál is inkább, mivel workshopot is tarthattam mindkét városban. Itt találkoztam Mónikával, aki Indiából érkezett. Bejelentkezett a workshopra is, amelynek Radikális képek, titkos (nem nyilvános) üzenetek volt a címe (Radical images, undisclosed messages). A radikális képek a performansz vizualitására utal, a „titkos (nem nyilvános)” üzenetek pedig a nyelvre (vagy inkább a művész által használt kódra) és az üzenetek továbbításának lehetséges módjára. Mónikának annyira megtetszett az, amit ott csináltunk, hogy mindenképpen el akart hívni Bengaluruba (Indiába), hogy ott is csináljak egy workshopot. Akkor erre nem sok esélyt láttam, hiszen ekkortájt a lehető legrosszabb anyagi helyzetben voltam. Alig voltam túl a váláson, költözésen, lakásvásárláson és egy szakmailag fontos és nagyon jól sikerült, de anyagilag teljes csődöt hozó művészeti projekten, a Privát nacionalizmuson.”

Juhász R. József indiai útinaplójának 2. része teljes terjedelemben az Új Szó honlapján olvasható.