Juhász Katalin írt az új Marilyn Monroe-dokumentumfilmről az Új Szóban:

“Minden jobb dokumentumfilmes iskolában külön tantárgy a buktatók elkerülése, az, hogy mire kell vigyázni munka közben. Nyilván egyetlen tankönyvíró sem gondolt arra, hogy egyesek direkt fordítva alkalmazzák majd ezeket a szabályokat.

Az új Marilyn Monroe-dokumentumfilm egy veszélyes tendencia mintapéldánya         (Forrás: Netflix) 

A Netflix nem sok mindennel dicsekedhet az utóbbi hetekben. Drasztikus statisztikák láttak napvilágot a nemrég még világelső streamingszolgáltató hirtelen hanyatlásával kapcsolatban, és mintha minőségi néznivalóból is kevesebb került volna fel áprilisban. Nem állítom, hogy a harmatgyenge film- és sorozatkínálat kompenzálása érdekében készült volna el ez a dokumentumfilm, de az időzítés azért eléggé gyanús.

Marilyn Monroe rejtélye: A soha nem hallott szalagok. Ezzel a címmel bukkant fel április 28-án a Netflix kínálatában Emma Cooper dokumentumfilmje, aki rendezőként – szögezzük le – nem sokat tett az ügy érdekében. Nem kutatott, nem nyomozott, nem kérdezett, hanem rábízta az egész sztorit egy idős ír oknyomozó újságíróra, Anthony Summersre, aki a nyolcvanas évek elején rengeteg interjút készített Marilyn Monroe közvetlen munkatársaival, barátaival. Bár főképp ama bizonyos 1962. augusztus 4-i éjszaka történéseire hegyezték ki a filmet, amikor a világ egyes számú szexszimbólumát, Hollywood legnépszerűbb színésznőjét holtan találták otthonában, Marilyn egész pályafutásán végignyargal a rendező. Nehéz gyermekkora volt, tíz különböző árvaházban nőtt fel, miközben többször molesztálták szexuálisan, ezért végig úgy gondolta, őt senki sem szereti, neki nem jár a boldogság. De azért mindent megtett, hogy megszerezze. Okos volt, jó színésznő akart lenni, sokat tanult, képezte magát ennek érdekében, miközben tudatosan használta testi adottságait (szépségét), vagy csak hagyta, hogy a körülötte sompolygó befolyásos férfiak segítsék a karrierjét. A későbbi amerikai elnökkel, John F. Kennedyvel már akkor összejárt, amikor a férfi még csak egy kőgazdag aranyifjú volt, akiből szenátort csináltak. A majdani elnök öccsébe, Robert Kennedybe viszont tényleg beleszeretett. Bobby akkor már főügyész volt, nem keverhette magát bajba a hidegháború derekán egy olyan nővel, aki kommunistagyanús egyénekkel tartott kapcsolatot, akiről az FBI is aktát vezetett, mint kommunistaszimpatizánsról. Halála előtt egy hónappal Marilyn még elénekelte a legendás Happy Birthday-t az elnök úr 45. születésnapján, aztán a Kennedy-fiúk közölték vele, hogy többé ne keresse őket, mert politikai ellenfeleik épp fogást keresnek rajtuk.

Ezekkel dolgokkal mindenki találkozhatott már, többféle tálalásban, akit az elmúlt évtizedekben érdekelt annyira Marilyn Monroe, hogy legalább valamelyest utánaolvasott a könyvtárnyi irodalomban. Rövid és viharos házassága Joe DiMaggio baseball-istenséggel, majd Arthur Miller drámaíróval szintén napokra bontva hozzáférhető, személyiségelemző eszmefuttatásokkal együtt.

Ez a dokumentumfilm ékes példája annak, hogyan futhat vakvágányra egy oknyomozónak beharangozott alkotás.”

Juhász Katalin kritikája teljes terjedelemben az Új Szóban olvasható.