Juhász Katalin írt a Pacsirta új, tévéfilmes feldolgozásáról az Új Szóban:

“Pár napja láthattuk az M5 csatornán a Pacsirta új, tévéfilmes feldolgozását, Paczolay Béla rendezésében. A színészek jók, a produktum nézhető, de korántsem remekmű, ami azért zavaró, mert a regényből csaknem hatvan éve már készült egy remekmű, Páger Antallal, Tolnay Klárival és a durván elcsúfított Nagy Annával.

Péteri Lilla, Rancsó Dezső és Bede-Fazekas Anna           (Fotó: Gordon Eszter) 

„Bár Kosztolányi Dezső nem tudhatta, hogy így lesz, a külsőségek, a megfelelési kényszer és a gyermekkor határainak kitolódása napjainkban is aktuális témák. 1924-es regénye, a Pacsirta arra mutat példát, hogyan rombolhatja a személyiséget és a kapcsolatokat a családban egy egymástól kölcsönösen függő, görcsösen ragaszkodó szülő-gyermek viszony” – áll a hivatalos ismertetőben. Ez így igaz is, meg nem is, mivel a regény ennél sokkal több rétegű. A belőle készült 1963-as filmadaptáció rendezőjének, Ranódy Lászlónak sikerült ezen rétegek többségét megmutatnia, az ilyenkor elengedhetetlen egyszerűsítés, zanzásítás ellenére.

Az új tévéfilm ehhez képest csupán karcolja a felszínt. Hiába tesznek meg a színészek minden tőlük telhetőt, az egész projektnek olyan íze van, mint a gyorsfagyasztott készételnek a finom házikoszthoz képest.

Nem tudom, kell-e tartalomismertetés, hiszen érettségi tételről van szó, de ám, legyen: a Vajkay házaspár visszavonultan éldegél Sárszegen, csak mellékutcákon közlekednek csúnya lányukkal, Pacsirtával, akit nem tudnak férjhez adni, ezért ők is elbújnak a világ elől. Az anyáskodó Pacsirta vezeti a háztartást, rájuk telepszik, gyerekekként kezeli őket. Amikor egy hétre elutazik a rokonokhoz, a szülők kinyílnak, széthúzzák a sötétítőfüggönyöket, vendéglőbe, színházba mennek, az apa ihat egy jó sört, sőt kártyázhat is – csupa ironikusan kisszerű kilengés, és amikor a lány hazajön, ennek is vége is szakad. Ekkor önmagukkal szembenézve kimondják: gyűlölik Pacsirtát, mert tönkretette az életüket.

Paczolay Béla áthelyezte a történetet a hatvanas évekbe, bevallottan azért, hogy kevesebbe kerüljön a körítés – a kosztümök, a milliő. Pacsirtát egy „retróbuszhoz” kísérik a szülei, nem a vasútállomásra, nyilván azért, hogy ne kelljen vonatszerelvényt bérelni, utasstatisztákat fizetni. Nem vonulnak keresztül Sárszeg főterén, újabb statisztaköltségeket spórolva meg, a kaszinóban kisebb léptékű a mulatozás, a színház nézőterét nem mutatják, az operettből csak hangfoszlányok szűrődnek ki, és örömlányok sincsenek, sőt az egész bordélyházi jelenetet – amely a Ranódy-film egyik csúcspontja – nemes egyszerűséggel kihagyták.”

Juhász Katalin filmkritikája teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.