Hunčík Péterrel Miklósi Péter készített interjút az Új Szóban:
Az 1989 őszén lezajlott rendszerváltoztatást követő első három évben a nacionalisták addig-addig ingatták a föderatív Csehszlovákia közös bárkáját, mígnem az fölborult.
Hunčík Péter: „Václav Havel átlátta, hogy a szlovák országrészben túl nagy a ricsaj, és a ’89 utáni szlovák politikusi gondolkodásmód döntő hányada a köztudatot Csehszlovákia felbomlása s az önállóság felé tereli.” – Somogyi Tibor felvétele
Az utolsó mohikánok sorsa pedig mindig az, hogy végig kell élniük egy korszak lezárulását. Ez lett Václav Havel köztársasági elnök sorsa is, aki a szlovák függetlenségi nyilatkozat július 17-ei pozsonyi deklarásával elkerülhetetlennek látta Csehszlovákia kettészakadását – és napra pontosan harminc éve: 1992. július 20-án nem is a prágai várban, a prágai Hradzsinban, hanem Lányban, az államfői nyaraló kastélykertjének szerényebb keretei között lemondott tisztségéről. A közös ország utolsó köztársasági elnökének egyik személyes tanácsosa Prágában Hunčík Péter volt.
Doktor úr, arra a névre, hogy Václav Havel az emberek Szlovákiában felkapják még a fejüket?
Nem. Sőt, a fiatal generáció alig tudja, kiről van szó. Az ő emberi nagysága, erkölcsi tartása nincs jelen az itteni köztudatban.
És hogy az ön személyére utaljak, ha valahol önről szóba jön: ez az ember Václav Havel közvetlen tanácsadója volt?
Akkor a nemlét. Ez ma már égvilágon semmit sem jelent. A hazai társadalom alig, vagy hát szinte egyáltalában nem foglalkozik a csehszlovák múlt rendszerváltó időszakával. Még csak értelmes diskurzus sem zajlik róla. Elsiklunk az akkori tények fölött, mintha eleve nem is akarnánk foglalkozni velük. Mi magunk sem. Pedig az a két-három év minden tekintetben csehszlovákiai magyar valóság is.
Václav Havel államfővé választásakor, 1989. december 29-én, ő Csehszlovákia első köztársasági elnökét, Tomáš Garrique Masarykot választotta mintaképül. Így kudarcként élte meg, hogy kilencvenkettő nyarán nem sikerült egyben tartania a „masarykinek” remélt országot?
Állhatatosan idegenkedett Csehszlovákia kettészakadásának erősödő látomásától. És mindenképpen észszerűtlen fiaskónak tartotta. Egyénileg a feszélyezettség érzetét keltette benne, még ha végig racionálisan reagált is az egészre. Az erőviszonyok alakulása láttán fölülkerekedett benne a tényszerűség. Elfogadta, hogy a közös állam továbbéléséről le kell tennie. Hogy semmi értelme hatalmi eszközöket bevetni. Vagy egy referendumot forszírozni, hiszen az 1992-es parlamenti választás két győztes pártjának vezetője: Václav Klaus és Vladimír Mečiar kategorikusan kijelentette, hogy erről szó sem lehet. Utólag úgy gondolom, egy adott ponton túl Václav Havel már arra összpontosított, hogy majd az 1993 januárjában létrejövő cseh- és morvaországi államalakulat elnökeként szeretné folytatni.
Ő, aki humanizálta a politikát, észrevette, hogy Közép-Európában egyre inkább kísért a 20. század előző évtizedeinek szelleme és gyakori provokációi?
Csehszlovákiát emlegetve, ehhez nem is kellett különösebb éleslátás. A prágai várban 1991 nyarától-őszétől kezdve mindennaposak lettek az olyan belpolitikai hírek meg beszámolók, hogy Szlovákiában egyre átütőbb és növekszik a szeparatisták tábora. Emlékszem, nemegyszer Havel elnöki dolgozószobájában néztük a szlovák parlament élő tévéközvetítéseit, ahol főként a HZDS és az SNS képviselői minden különösebb ok nélkül a szlovák himnuszt, a különböző himnikusan nemzetébresztő dalokat énekelték. Az elnök úr fokozatosan felismerte, hogy itt nincs mit tenni. És mert európai gondolkodású személyiség volt, egy adott napon eltökélte magában: akkor hát lépjük meg azt, amiről a szlovák népakarat álmodozik.
Havel elnök sohasem hallgatta el, hogy egészségtelennek tartja a nacionaliznust, az autokráciát megtűrő társadalmat. Ezt szem előtt tartva az országszakadás körüli időkben a cseh–szlovák, vagy egy szlovák–magyar konfliktustól tartott inkább?
Ezek a félelmek mindkét vonatkozásban jelen voltak. Az utca elsősorban Szlovákiában a radikálisok sértő, egyszer soviniszta, másszor zsidógyűlölő handabandázásától volt hangos. Havel elnök filozófiája ebben a kusza helyzetben csak az lehetett: ha valóban különböző konfliktusforrásokat lát, akkor ő sem gerjeszthet újabb konfliktust egy önállósodni akaró nemzet alapvető jogával szembeszegülve. Prágában ugyanis a Szlovákiából érkező jelekből világosan érezni lehetett, hogy itt torkig vannak a föderációval és nem kívánják a közös államot. Azután már a csehországi utcákon szintén megjelent az „ať jdou” (csak menjenek, a szerző megj.) elhíresült hangulata. A demokrata gondolkodású államfő minderre úgy reagált, hogy békés úton engedett főként a szlovák, de az azt követő cseh akaratnak is. Persze, azt azért nyíltan kimondta, hogy mennyire irracionálisnak tartja ezt a lépést. Pont abban a szituációban, amikor Csehszlovákia a rendszerváltással kiszabadult a szovjet uralom szorításából, és mind a szlovák, mind a cseh nép Európa értékelvű demokráciáihoz akarna csatlakozni. Arra utalt, mennyire anakronisztikus, hogy mielőbb integrálódni akarunk, de közben szétválunk! Egyet lépünk előre, kettőt hátra…
A szövetségi államformában 1968 óta élő Csehszlovákia népszavazás nélküli megszűn(tet)ése Václav Havel vélekedése szerint Mečiar akarata, vagy Klaus kényszerítése volt?
Ez a kérdés ennyire élesen nemigen jött szóba. Viszont attól az estétől kezdődően, amikor a két pártvezér 1992. június 8-án Brünnben az ország jövőjéről az államfő megkerülésével tartott eltitkolt megbeszélést, az elnök úron mély csalódottságot, erős érzelmi elfordulást lehetett érezni.”
Az interjú teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.
