Hunčík Péterrel beszélgetett az Új Szóban a világjárvány pszichológiájáról Miklósi Péter:

“Két éve januárban csak a média híreiben szembesültünk a számunkra akkor még valószínűtlennek tűnő világjárvány katasztrófafilmekbe illő szuggesztiójával.

Ma viszont már régen világos, hogy a Covid-járvány nem holmi kitaláció. Globális elharapódzása óta Szlovákiában az iskolarendszer jó esetben is csak fél gőzzel működik, a gazdasági mutatók gyöngék, a túlterhelt egészségügyet az önmagába roskadás, a kultúrát a krach fenyegeti. Nem kevésbé szembeszökő az az indulatos társadalmi megosztottság sem, amelyet a pandémia, illetve a járványkezelés eljárásrendje okozott. A koronaidők harmadik esztendejébe lépve hogyan jutottunk a szokatlan helyzetet megértő hallgatag többségtől a hajlíthatatlan kisebbség lármázásáig?! A valóságnak Hunčík Péter pszichiáterrel és konfliktuskezelővel állítottunk tükröt.

Doktor úr, a közhangulaton és a különben is érzékeny emberi kapcsolatainkban mekkora dúlást végzett az utóbbi két esztendő?

Véleményem szerint valóban komoly és jelentékeny elváltozást, ami mind a társadalmi élet kaotikus viszonyain, mind az emberek kapcsolatrendszerének ingerlékeny hangulatán naponta tetten érhető. Ezen pedig érdemes fennakadni, mert egy normálisan működő társadalomban, egy-egy új kihívás nyomán, ennyire azért nem bicsaklik meg a polgárok bizalma a hivatalokban, meg az autoritásokban. Ahogyan az emberek egymás iránti hite sem gyengül meg annyira, hogy a közhangulat szintje szintén lezüllik. Még ha a pandémia előtt, az előző 60-70 esztendő tapasztalatai alapján Kelet-Közép-Európa – így persze Szlovákia is – inkább a kételkedő-fejcsóváló kategóriába tartozó régiónak számított.

Ennek dacára elgondolkodtató, hogy az emberek egy jelentős hányada a ragálykezelési intézkedések szigora miatt nem a tömegesen halálos kimenetelű vírusfertőzést, hanem a kormányok úgymond önkényeskedő és a szabad(os)ságot korlátozó intézkedéseit okolja. Az ön konfliktuskezelői gyakorlatát tekintve talált/találni erre magyarázatot?

Ha ez a gondolkodásmód nem lenne annyira bornírt, hamarjában talán némi fekete humorral is elüthetném a választ… Persze, jóval fontosabb azt mondani: helyénvaló volna, ha ez a bizonyos hányad végre magába szállna és belátná a helyzet komolyságát. Hiszen nemcsak a világ válik egyre bonyolultabbá, hanem a tudomány is rohamosan fejlődik. Legyen szó az űrkutatásról, a sejtkutatásról, a transzplantációkról, melyekhez magas szintű professzionális tudás kell. Honnan veszi hát bárki is a bátorságot azt feltételezni, hogy épp az egészségügyben nincsenek megfelelő eljárásmódok és szakemberek?! Hogy helyettük majd pont ők, akiknek sejtelmük sincs a vírusok természetéről, a védőoltások szerkezetéről, ők lesznek az utcán tüntető, a világhálón blöffölő „szakértők”, akik a vakcinákról máról holnapra „holtbiztos tippeket tudva” befolyásolhatnak másokat! Ez olyan abszurd helyzet, amelyben – őszintén szólva – a mediátor is hiába keresi az általában előbbre segítő legkisebb közös nevezőt.

Eszerint megoldás sincs?

Dehogyisnem! Itt és most rá kell ébredni annak tudatára, ha XY-nál nem állnak fenn egészségügyileg kizáró körülmények, akkor az illető nem hezitál tovább, hanem eldönti: vagy beoltatja magát, vagy nem! Ebben ugyanis sem közös nevező, sem félmegoldás nincs; ráadásul ez egyben etikai-erkölcsi kérdés. És a javarészt a beoltatlan betegek miatt túlterhelt kórházakban a máig elhalasztott egyéb fontos műtétek százait nézve, felelősségtudat dolga is.”

A beszélgetés teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.