Állandó aktivitás. Így jellemezném a napokat. A Vasárnap a stabil pont. A külsős írók, a kedves szerkesztőtársak, az érkező szövegek. Úgy nagy általánosságban pedig: olvasok. Mindent és mindenkit, bár legtöbbször naplók akadnak a kezembe. Van bennük valami irdatlanul vonzó. Önmeghatározások, nemzeti hovatartozások, politikai kötődések, személyes tapasztalatok, előítéletek… Nincs kontroll, pontosabban csak az adott író önmaga által meghatározott kontrollja létezik. 

Úgy tervezem, hogy kritikusi énemet is szolgálatba állítom ezen a héten. Amanda Lovelace amikor a hercegnő menti meg önmagát önéletrajzi kultúrával foglalkozó verseskötetéről írok recenziót a Dunszt számára. Érdekes könyv, reprezentatív metszeteken keresztül mutatja be a szerző életét. Így belegondolva ez is „csak” egy napló. A címadás által felidézett, illetve a szövegek szerkezetében megfigyelhető mesei forma azonban meglepően üdítően hat rám. Már-már áporodottan biztonságos érzés kap el, valahányszor a kezembe fogom, mintha Disneyland a ház falai közé költözne. Úgy hangzik, mintha szentimentális lennék, de mi az ördögnek hazudjak? A mese az jó. 

A legfontosabbat el ne felejtsem: pár nap múlva ismét útra kelek. A szállásvadászat, mint egy lázálom. A fejem tele van képekkel. Tengerparti házakkal, apró nyaralókkal, kedves otthonokkal. Próbálom kitalálni, hol lenne a legjobb… A parton? A belvárosban? Egy eldugott utcában? Hajón sem éltem még. Kedvem lenne egyszerre megtapasztalni mindent. Most szabad. Még.