Horváth Bianka írt Dubrovnikról a Vasárnapba Ahol egy röpke séta is időbeli utazás címmel:
“Kevés idő alatt sok mindent látni, tapasztalni nehéz. Az ember akaratlanul is listát állít össze azokról a helyekről, melyeket látni, érezni, ízlelni szeretne. Majd rangsorol.
Ezt kihúzza, amazt átírja, oda beilleszt egy új darabot. Aztán amikor megérkezik a kívánt helyszínre, a terv hirtelen felborul, mert betéved egy aprócska utcába, onnan egy újabba, majd azt veszi észre, elrepült fél nap, miközben ő nem csinált mást, csak régi falakat, félig nyitott, zsalugáteres ablakokat, vízköpőket, boltíveket és díszes párkányokat csodált. De ez Horvátország, ahol a kulturális örökséget nemcsak a múzeumok, a galériák és a templomok falain belül őrzik, itt még a legrövidebb séta is ezeréves időbeli utazássá válik, olyan történelmi korokon vezetve végig az embert, ami egyszerre volt viharos és nem kevésbé izgalmas.
„Non bene pro toto libertas venditur auro.” Szabad fordításban (előre is bocsánat) „szabadságunk a világ összes aranyáért sem eladó”. Érdekes elképzelés, bár kissé szokatlan helyen. Mindmáig a Lovrijenac–erőd bejárata felett. Mivelhogy Dalmácia sosem esett a kalandozások főbb irányvonalába, Itália vagy Bizánc felé sem erre vezettek az utak, egyre inkább ráncolom a szemöldököm. Miért pont itt? Fellapozva a kezemben tartott brosúra lapjait azonban máris találó gondolatnak tartom. Mikor a Velencei Köztársaság megjelent a térségben, ki akarta terjeszteni a hatalmát a teljes Adria-partra. Ahhoz azonban, hogy ez sikerüljön, szükségük volt több bázisra is a tenger mentén. Dubrovnik városában a terv az volt, hogy a mostani helyén egy velencei erődöt építenek. Ha sikerült volna, akkor a várost is könnyűszerrel az ellenőrzésük alá tudták volna vonni. A haditerv azonban még időben a dubrovnikiak tudomására jutott, így megelőzve a velenceieket, három hónap alatt felépítették a Lovrijenac-erődöt, hogy aztán az érkező velencei flotta hoppon maradjon. Kinézve a világra, az alattam tátongó negyven méter mélységre, hirtelen szánni kezdem a velenceieket. Közben elhalad mellettem egy csoport német turista, arcmaszk sehol, senkin. Odébbállok.
Történelem és kultúra
Dubrovnik óvárosa voltaképp könnyen bejárható, ha az embert nem csábítják el az apró, szűk kis utcák, egy nap épp elegendő rá. Csapongó lelkemnek persze aligha elég egyetlen nap, de erőt veszek magamon. Mivel a város látnivalóinak megtekintését a Fő térről érdemes elindítani, leírásunkat is innen kezdjük. Itt található kapásból az óváros legtöbb látványossága: a Harangtorony, a Szent Balázs-templom, a Rektori palota, a Gundulić tér, amely az olyan kora reggeli órákban, mint a mostani, szinte megelevenedik az utazó előtt. Kézműves termékek, sonka, sajt, tojás, gyümölcsök garmadája. Egy kosárka málnával addig szemezek, míg végül kénytelen vagyok vásárolni is. A hölgy kedves, mosolygós jó reggelt kíván, csomagolás közben arra is jut ideje rákérdezni, hogy honnan jöttem. Szlovákia, felelem. A jó reggelt erre ismét elhangzik, ezúttal (majdnem helyesen) csehül. Nevetve azt felelem, magyar vagyok. Pont úgy ráncolja a szemöldökét, mint én az erődnél. Ráhagyom, a málna édes és finom. Kárpótol mindenért.
Vissza a Fő térre, ahol (attól függően, hogy melyik irányból érkezünk) különböző, az emberi kéz alkotta lenyűgöző csodák darabjaival találkozhatunk. Mivel én magam fentről, Lapad felől kezdem meg sétámat, az óvárost a nyugati bejáraton lépem át, ahol azonnal feltűnik a 16 lapú, sokszögű Onofrio-kút, melynek kútfejei mesterien megmunkált kőfaragványok.”
Horváth Bianka útibeszámolója teljes terjedelemben a Vasárnap oldalán olvasható.
