Horváth Bianka athéni útleírása a Vasárnap magazinban olvasható:

“Az ősz Athénban más. Ez az első reakcióm, amikor a reptérről kifelé jövet megcsap a hőség, és kóválygó fejjel nézem magam előtt a taxikat. Kilencszemélyes magas, széles nyomtávú járművek, egyszerre többen is elférnek bennük, két vagy akár három család is utazhat egy csoportként. Lehámozom magamról a pulcsit, sietősen a táskámba gyömöszölöm. Nem lesz rá szükségem, ezt már most tudom.

Kevesebb mint két óra leforgása alatt a kora őszből visszarepültem a meleg, párával teli nyárba. Iszom egy korty vizet. A repülőtéren eleinte csak görög szót hallok, csupa gesztikuláló, hangosan magyarázó ember félprofiljával, tarkójával nézek farkasszemet. C. azt mondta a metró a legegyszerűbb választás, ha nem akarok egy vagyont fizetni a taxira. Azzal bejutok a városba, onnan pedig már könnyű dolgom lesz. C. azonban elfelejti megemlíteni, hogy a metró valamiért csak bizonyos időközönként közlekedik a város felé. Menjen busszal – mondja a férfi az üvegablak mögött. Mikor rákérdezek, az mikor indul, felém mutatja öt ujját. Öt perc? Annyi. Visszaigyekszem a kiinduló pontra, le a lépcsőn, át a zebrán. A bőrönd húzza a kezem, megint túlpakoltam magam. A taxik még mindig ott parkolnak, rögvest a reptéri ajtók előtt. De nem! Én a valódi Athénért jöttem, a kusza útvonalakért, a csomószerű forgalmi dugókért, a valódi városi atmoszféráért. A görög betűk azonban elbizonytalanítanak. Emlékeim rejtett zugaiból próbálom előhívni az egyéves filozófiai kurzusok hozadékait, amikor a professzor minden óra elején egy röpke tesztelésbe fogott velünk, és szavakat firkantott fel a táblára görögül. Az öt évvel ezelőtti önmagam, akivel már egyetlen sejtemben sem vagyok azonos, azonban nem segít. Marad a technika, és láss csodát, a Google most is okosabb nálam. Jó helyen vagyok. Az X95-ös busz hamarosan érkezik, várjak csak itt. Szót fogadok.”

Horváth Bianka írása teljes terjedelemben a Vasárnap oldalán olvasható.