Felkerült az internetre – teljes terjedelmében – az Irodalmi Szemle 2020 decemberi száma, amelyben Hizsnyai Zoltán A saját Egész című verse mellett Minden(ki) ugyanott címmel beszélgetés olvasható a költő összegyűjtött Minden ugyanott (2019) című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötetéről. A beszélgetés jelentős hozzájárulás a Hizsnyai-recepcióhoz, árnyalja az életmű helyét, kitér a Hizsnyai-poétikára, de személyes elemeket is tartalmaz. Résztvevők: H. Nagy Péter, Macsovszky Péter, Nagy Hajnal Csilla, Németh Zoltán és Vida Gergely.

“Irodalmi Szemle: Egy monumentális verseskötet fekszik előttünk az asztalon, körülbelül négy évtizednyi alkotói munka négyszáz oldalon, plusz kb. százoldalnyi interjúszöveg. Mielőtt részletesebben belemélyednénk a Hizsnyai-szövegmonstrumba, egy személyes kérdéssel nyitnék: hogyan, mikor találkoztatok először Hizsnyai Zoltán verseivel és milyen hatást gyakorolt Rátok?

H. Nagy Péter: Hizsnyai Zoli verseivel a ’90-es évek közepén találkoztam először, amikor egyetemi éveim alatt a kortárs költészettel foglalkoztam, egyrészt Kovács András Ferenc kapcsán, másrészt pedig Kulcsár Szabó Ernő kért tőlem egy összefoglalót a témában a frankfurti könyvvásárra. Határozottan emlékszem, hogy az első Hizsnyai-kötet, melyet kézbe vettem, A stigma krátere volt, kábé egy időben jelent meg KAF Lelkem kockán pörgetem című opusával. Az összhatás lenyűgöző volt, mármint a két kötet egymás mellett. A stigma krátere nagyon közel áll hozzám, Zoli régebbi versesköteteit jóval később olvastam, a Bárka és ladik megjelenése idején. A stigma kráteréből a címadó verset nagyon kedvelem, de a kötet egészének a kontextusában, ugyanis a kompozíció többféle költői hangot szólaltat meg, a komplexebb darabok és az ironikus olvasásra is lehetőséget adó szemlélet azonnal meggyőzött arról, hogy erre azért jó lesz odafigyelni. Szerintem, akihez KAF költészete közel áll, ez is bejön neki. Tsúszó Sándorral is A stigma kráterében találkoztam először. Zolival személyesen pár évvel később ismerkedtünk meg, egy szomorú esemény, Talamon Alfonz halála után. Zoli elküldte nekem Talamon műveit, és megkért, hogy írjak róluk a Kalligramba. Akkor telefonon értekeztünk, személyesen pedig Pécsett találkoztunk először egy folyóiratkultúrával kapcsolatos rendezvényen. Tehát a ’90-es évek közepe óta ismerem és olvasom Hizsnyait.

Vida Gergely: Az első találkozásomat nekem is A stigma krátere jelentette. Emlékszem arra is, melyik dunaszerdahelyi könyvesboltban vettem meg (a mai dunaszerdahelyi Panta Rhei-bolt elődjében). S tudom, hogy valamiért azt kerestem, tehát nem csak bementem és körülnézve ráakadtam. Kihoztam a szobámból most, hogy ellenőrizzem az évszámot, ja, 1994. Mindezt csak azért mondom, mert a Hizsnyai-költészet nálam mindig is felidézett valamiféle materiális nehézkedést. Lehet, mindez attól van, hogy az általa működtetett nyelv hajómértékei bár csodálatosak, mindig bent maradt (hogy maradjak ennél a metaforánál) súlyozásként az, amit most hevenyészetten csak személyiségnek neveznék… Most hagyjuk, mennyire kint a centrumból – gondolom később még beszélünk erről –, de mindig a centrum környékén. És meg is találom most A stigma kráterének 11. oldalán a szerző mélynézésű, „dúvadi” portréját. Mert igazából erre emlékeztem, hogy ott kell lennie, nem a borító (id.) Bruegheljére.

Németh Zoltán: Zselízi gimnazistaként úgy vártam a Próbaút (1986) antológiát, mint a mannát, szinte szerelmes voltam a könyvbe, a benne található életrajzi adatok alapján számolgattam, hogy például Talamon Alfonzzal biztosan találkozni fogok a pozsonyi magyar tanszéken (honnét is gondolhattam volna, hogy nem fejezi be tanulmányait). A kötet verseit többször is végigolvastam, volt, amelyet szinte fejből tudtam, és különösen azokra a szerzőkre koncentráltam (Farnbauer Gábor, Hizsnyai Zoltán, Krausz Tivadar, Talamon Alfonz, Juhász József), akiket a kritika a legtehetségesebbeknek kiáltott ki. Hizsnyai Zoltán akkori, még önálló kötete előtti versei úgy élnek az emlékezetemben, mint rövid, erőteljesen önreflexív, logikai paradoxonokat színre vivő szövegek, amelyekben a jelentés végigkövetése logikai erőfeszítést követel meg, mintha a posztmodern titokregények egy-egy végsőkig tömörített lírai változatai lennének. Tizenhat-tizenhét éves voltam, az irodalom ekkor még százszázalékosan csak a szövegeket jelentette számomra, az irodalmi életet nulla százalékban. Ez utóbbival először már egyetemistaként szembesültem, egy füleki FÍK-összejövetelen, 1988–89 táján. A kétnapos rendezvény egyik legemlékezetesebb, legtanulságosabb és egyúttal legmegdöbbentőbb eseménye a következő képben összpontosult: Hizsnyai Zoltán áll vagy ül egy asztalnál, előtte kígyózó sor, körülbelül nyolc-tíz költő, még nemzedéktársai is, kezükben kéziratok, Zoli pedig félhangosan olvassa és kommentálja a verseket, kihúz belőlük, hozzáír, itt rossz a rím, mondja, inkább ezt kéne, ezt a versszakot kihagynám stb. A sorban álló nemsokára visszakapja a javított kéziratot, jöhet a következő. Személyesen aztán első verspublikációim idején ismerkedtem meg vele, ezt a sztorit már többször elmeséltem, Mórocz Mari a kollégiumi szobámból ellopta versekkel teleírt füzetemet, legépelt belőlük kb. tíz-tizenegy oldalnyit, bevitte az Irodalmi Szemlébe, amelyet akkor Grendel Lajos és Hizsnyai Zoltán szerkesztettek, s amikor már nyomdában volt a lapszám (utánanéztem, 1991/7.), behívtak a szerkesztőségbe, hogy találkozni akarnak velem. Zoli előszót is írt a verseim (és Szarka Tamás, „a Ghýmes zenekar ismert prímása” versei) elé, vagyis tulajdonképpen ő fedezett fel engem, bár felfedezésre akkor még nem vágytam…

Nagy Hajnal Csilla: Hizsnyai Zolival és a verseivel én nagyjából egyszerre találkoztam, a fiatal írók táborában. Ez és az ezt követő néhány tábor volt az első testközeli, meg egyik legkorábbi bármilyen találkozásom a kortárs irodalommal, és ezzel annyi új irodalmi és emberi élmény ért egyszerre, hogy az idő teljességgel összezavarodott bennem, innen visszanézve, arra a néhány évre. Nem úgy érződik bennem, mintha valaha is először találkoztam volna Zolival vagy a verseivel, és ez annyira természetes, hogy eddig soha el sem gondolkoztam rajta. Olyan a találkozás is tehát bennem ezekkel a versekkel, mint a versek maguk: a végtelenből tartanak a végtelenbe. A hatás pedig már akkor, és azóta is hasonló mindig, ha Hizsnyai-verseket olvasok: mintha egy bámulatos részletességgel megfestett festmény vonásait kezdeném tanulmányozni, és közben egyszer csak rádöbbennék, hogy én is, és az egész világmindenség is, abban a pillanatban, ezekkel a vonásokkal lennénk megfestve.

Macsovszky Péter: Hogy mikor találkoztam Hizsnyai Zolival először, arra már pontosan nem emlékszem. Azt hiszem, 1996-ban lehetett, a Kalligram Kiadóban, röviddel azután, hogy bevittem az Álbonctan kéziratát. Aztán arra emlékszem, hogy a kiadó egyik tágasabb helyiségében többen voltak, és valamiről beszélgettek. Grendel Lajos, Szigeti László, Fazekas József és persze Hizsnyai Zoli is, és az is lehet, hogy Farnbauer Gábor is. Nem politikáról és nem is fociról folyt az eszmecsere. Hizsnyai azt mondta, „Tandori”, és elmosolyodott. Az elkövetkező évek folyamán többször találkoztam Zolival, többnyire pozsonyi kocsmákban, kávézókban. Azt hiszem, megvitattunk mindent: világot, művészetet, magánéletet, csalódásokat. Az első Hizsnyai-kötet, amit nem is tudom, hol vásároltam, A stigma krátere volt. Aztán megszereztem a Bárka és ladikot is. Zolival utoljára 2018 júniusában futottam össze, véletlenül, a komáromi Fekete Kutyához címzett kocsmában. Másnap rohantam a könyvesboltba, hogy megvegyem az Ének című kötetet. Nagy élvezettel, nagyon lassan olvastam, ösztönzött, hogy visszatérjek Zoli régebbi köteteihez, és mélyebben beleássam magam költészetébe.”

A teljes szöveg és lapszám elérhető az Irodalmi Szemle oldalán.