Hizsnyai Tóth Ildikó mikes.kelemen@ című sorozatának 12. darabja az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban jelent meg:

“Kedves Öcsém,

nincs kedvem írni.

Nem csak neked, másoknak se írok. Kifogytam a szóból.

Még magammal is csak képekkel kommunikálok. Naphosszat a fotóim között turkálok. Rendszerezem a több ezer darabos kínai gyűjteményemet; szelektálok, katalogizálok és csodálkozom. Nem emlékszem, hogy ennyit nevettem volna. Mintha Mosolyországban töltöttem volna az elmúlt két évet.

Büszke vagyok a megfigyelőképességemre, apró jelekből is össze tudom rakni, hogy egy kép mikor készülhetett. Határozottan emlékszem például egy vacsorára, amikor Olga zöld ruhában volt, Irina pedig kacsalábat rendelt wasabi mártással. Erre meg mernék esküdni, mert az egyik zöldnek az árnyalata, a másiknak meg az íze volt pocsék. Mint ahogy arra is, hogy aznap mindketten rossz hírt kaptak otthonról, egy halált és egy kómát.

Miért vigyorgunk mégis a fotón? Nemcsak ők, hanem még én is, amit azért furcsállok, mert az oroszt kevésbé értem, mint a lembergi ukránt. Ha hármasban voltunk, Olga miatt mindig oroszul ment a duma. Szerették egymást ugratni Irinával, nyilván a vaku villanása előtt elhangzott egy orosz poén, aminek a kétértelműségét nekem utólag kellett elmagyarázni. Tanárosan, pontosan, szépen, hogy hátul is értsem.

Amint látod, édes öregem, teljesen fölöslegesen, mert nem emlékszem rá. Azért nevettem velük együtt, mert alkalmat adtak rá. A nevetés ragályos. Ha ők aznap este képesek voltak a halál árnyékában viccelődni, akkor én miért akadtam volna fenn olyan apróságon, mint a szavak értelme?

Ők talán tudták, hogy miért nevetnek? Nem kell mindent kielemezni. Jól néznénk ki, ha csak akkor kacagnánk fel, ha valamit megértünk.

A fene gondolta volna, hogy utólag ilyen sokat fognak jelenteni nekem ezek a százával ellőtt fotók. Egyik olyan, mint a másik, csupán az asztalon lévő menüsor változik, és persze a ruházatunk. Tavasz, nyár, ősz, tél – az évszakok változását követve vegetáltunk. Nyáron csak a sült bolond eszik wasabit, télen pedig csak én iszom zöld teát, mert nekem aztán hiába magyarázzák a jin-jangos cuccot, magyar vagyok, tehát önfejű, bár kitűnően beszélek szerbül, vagyis, izvinyítye, elnézést, szlovénül, Ilgyika.

Kényszer szülte barátság volt a miénk, az izolációból fakadó hiányérzet hozott össze minket. Úgy találtunk egymásra, ahogy a szemetet sepri össze a szél. Nem kifejezetten hízelgő hasonlat, de nincs is szándékomban magunknak hízelegni.

Mindössze egy tucatnyian ragadtunk a külföldi tanárok szállásán, mégsem volt egy közös nyelv, amit mindenki beszélt volna. Ha körülültünk egy asztalt, három közvetítő nyelven értettünk egymással szót (angol, orosz, kínai), miközben valakinek mindig tolmácsolnia kellett. Felekezetileg még ennél is bonyolultabb volt a helyzet, öt vallás ünnepeit tartottuk számon. Senkit se hagytunk az út szélén, ha ünnepelni kellett. A böjt persze magánügynek számított, éhezni egyedül is lehet, no meg vallásszabadság is van a világon.

Olga volt a rangidős, ő adott nekünk nevet: pangyemicseszkaja szimja, pandémiacsalád. Ha Kínában történetesen megrendezik a kovid büszkeség napját, a „Virágozzék száz virág!” jegyében mi lehettünk volna a birodalom kalapján a bokréta. Egy nyolcnyelvű, ötvallású és kétgyerekes, tizenkét tagú család, akik egymás nevét se tudják helyesen kiejteni, viszont mindenki egyemberként ugrik, ha valaki közülük bajba kerül.”

Hizsnyai Tóth Ildikó tárcáját teljes terjedelemben az Új Szó honlapján olvashatjuk.