Hizsnyai Tóth Ildikó fiktív levele az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban jelent meg:

“Kedves Öcsém, szerencsésen földet értem.

Hogy haza is értem volna, azt még nem állíthatom, az még odébb van.

Tényleg, szerinted mikor mondhatja egy ember azt, hogy: itthon, újra itthon? Úgy igazából, hitelesen, nem csak a nyelvet működtetve, megszokásból. Beléphetünk-e kétszer ugyanabba az otthonunkba? Mindazok után, hogy – állítólag – fenekestől felfordult az egész világ.

Nem muszáj válaszolnod, ha nyűgnek érzed az írást, ugyanakkor nem bánnám, ha kapnék tőled egy kis eligazítás, mert az én világom tényleg a feje tetejére állt, amióta itthon vagyok. Kihez is fordulhatnék, ha nem hozzád, a profi otthontalanhoz? Aki a teljes felnőtt életét száműzetésben töltötte. Majd félszáz évet, ha jól számolom. Egy igazi spíler vagy a magyar migráns írók között.

Földrajzilag persze itthon vagyok, de tudod, a mi életünkben már nem nagy kunszt akár egy nap alatt is körbe repülni a Földet. Mondjuk, Kína és a világ többi része között azért nem működik ilyen flottul a légi forgalom. A járványvédelmi rendeletek sokaságából is húztak egy határt, pandémiásat, az államhatár mellé. Nem is mellé, hanem rá: a két határvonal térben ugyanis egybeesik, csak éppen egy hónapos időbeli különbség van köztük. Ennyi időt tölt karanténhotelben egy külföldről érkező utas, akinek napi háromszor, szaloncukornak öltözött személyzet adja be az ajtón a lefóliázott kaját, és a sok teszteléstől kétszeresére duzzad az orra, mire beleszippanthat a szabadlevegőbe. No jó, a levegőbe.

Napi kapcsolatban vagyok egy nyelvtanár ismerősömmel, akinek sikerült beutazási vízumot szereznie Kínába. Ritka eset, mint ahogy az is, hogy egyáltalán valaki önként vállalkozik erre a költséges tortúrára. Augusztus végén érkezett, hova is…? Szóval, a reptéren bekerült egy kínai szobába, túl van már a 16. negatív tesztjén, online tanít. Iparkodnia kell, négyhavi fizetésébe került az odaút és a karantén, aminek együtt várjuk a végét – így, szeptember végén.  

Én persze csak virtuálisan, mert már a Nagyfal innenső oldalán vagyok. De látod-e, lélekben még mindig odaát. Talán nem is lélekben, hanem inkább fejben. Az odaáti Covid-világot ugyanis úgy ismerem, mint a tenyeremet, abba születtem bele, abban szocializálódtam. Ennek a fiatal kollégámnak számtalan tanácsot tudok adni, míg itthon… Nem is tudom, hogy fogjak bele…

Tudod, mi volt a legelső magyar nyelvű mondat, amit évek után újra élő ember szájából hallottam?

„Már levehetitek a maszkot, magyar földön vagytok!””

Hizsnyai Tóth Ildikó írása az Új Szó oldalán olvasható teljes terjedelemben.