Gubis Éva Lustán rezonál című tárcanovellája az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban jelent meg:

“Olyan ez neki, mint másoknak a bárányszámlálás. Mondjuk nem feltétlenül az alvás miatt csinálja, egyrészt megszokásból, másrészt hogy elkalandozzanak a gondolatai, abból aztán többnyire alvás következik. Egy szárítókötélre gondol, nem ezekre a modern szárítókötelekre műanyag bevonattal, hanem a régi, sodort zsinórra, ami gyerekkorában a körtefa és a szilvafa közé volt kifeszítve. Amire ő gondol, az persze jóval hosszabb. Csipeszeket is olyanokat képzel hozzá, mint otthon voltak régen. Fa, sokadik használat után elenged a rugó.

A gyerekkori ruháinál kezdi, nehéz felidézni őket, kivéve a pelenkákat. A pelenkái pólyás kora után még sokáig használatban voltak a családban, torokfájáskor a nyakuk köré tekerték. Hogy miért jó a gyulladt torkot melegen tartani, arra már nem tud válaszolni, felnőttként sem gondolkodott el rajta, csak csinálta. Valaha összeszart kendőkbe bugyolálni magad, hülyeség. Hagyomány. A pelenkák után próbálja felidézni az első ruhadarabjait, fényképekről ismeri őket; rugdalózókat, kistrikókat terít a kötélre ismerősnek ítélt mintákkal. Miért van az, hogy a gyerekeket régen csak hason fekve, csupasz seggel fényképezték? A segge csupasz, de sapkát bezzeg húznak a fejére. Sapkával mégis jobb, akkor legalább nem látszik a homloka közepébe pödört hajtincs, ugyanolyan, mint a férfiak bevonulós igazolványképén.

Az óvodás ruhák sora a kedvenc szoknyájával indul, ez az a darab, ami mindig kikerül a szárítókötélre. Bordó kordbársony, térdig érő, pörgős. Ezen kívül a farsangi bálok jelmezeit idézi fel. A balerina tüllszoknyájából nem lehet kicsavarni a vizet, rázni kell, a többi mosástól és magától is eltartva, mégis minden csupa víz lesz. Az apja fehér pólója, a közepén fakóra mosott sárgás folttal − tükörtojás. A nagycsoportos farsangi bál alatt otthon feküdt lázasan, ez az első összefüggő emléke. Minden percet fel tud idézni abból az estéből, pedig semmi nem történt, csak feküdt az ágyban, és arra gondolt, hogy nem lehet szőlőfürt.
Tornadressz elasztikus fürdőruhaanyagból, sztreccs cicanadrág − ekkor már iskolás. A tornacipőt is melléje teregeti, mosható. Fehér vászon fehér gumitalppal, topánkakivágással, a rüszt fölött átívelő fehér gumiszalaggal. A nagy világosságot csak a márkajelzés trikolor szalagja töri meg. Körzőset játszottak vele a tornateremben, egyik láb a tű, másik lábbal gumicsíkokat köröztek a parkettára. A sarka ugyanúgy kopott ki, mint minden cipőjének a továbbiakban, pedig azokban már nem körzőzött. A talpbetét mosás után is büdös, őrzi a talp körvonalú bűzcsíkot. A tornacipővel hosszan bíbelődik, az egyiket a sarkánál, a másikat a gumiszalagnál fogva sikerül fellógatni.

A pizsama következik, amit a gyógyászati segédeszközök boltjában vett neki az anyja a vakbélműtétje után. Nem emlékszik a műtétre vagy a fájdalomra, egyedül az rémlik, hogy előtte a férfiápoló leborotválta a szeméremdombját. Akkor érte először férfi is meg borotva is a bőrét ott.”

Gubis Éva írása teljes terjedelemben az Új Szó honlapján olvasható.