Gubis Éva Kinőttem a ritmust című novellája az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban jelent meg:

“Képtelenség volt horzsolás nélkül kijönni a rakétacsúszda végén. Egy pirosra festett pléhcsövet képzelj el.

Két helyen volt összehegesztve, az illesztéseknél tuti felsértetted a combod, de meglepetés-kiszögellések is voltak benne. Mindig ott fejeztük be a napot, ez volt a mi rituálénk. Ennek a csúszdának itt köze nincs a régihez. Lebontották, az egész játszótér új. EU-kompatibilis. Pedig a rakétáról voltunk híresek, a szomszéd falvakból is ide jártak csúszdázni. Persze, ez a mostani szebb, minden fából meg kötélből van, meg színes. Még a homok is más, aranysárga, finomabb szemű. Mint az a tengerpartos háttérkép anyád munkahelyi laptopján. Ugye. Azért a rakétaformát megtarthatták volna. Menjünk.

Látod az utca végén a kaput? Az volt a pályánk. Lett volna egy hozzánk közelebb is, de mindenki a színre szavazott, így hívtuk a vasútállomás mellettit. Tudod, kocsiszín. Onnan látni a vonatokat, azt is szerettük. A színről hazafelé útba esett a játszótér, mindenki csúszott egyet a rakétán, aztán irány haza. Nyáron nyolcig lehettem kint, többnyire nem értem haza időben. Pontosan tudtam, hogy mikor kéne elindulni, de biztos ismered az érzést, amikor alkudozol magaddal. Hogy még egy gólig, meg hogy majd a rakétát kihagyom. Aztán mikor indultunk, már tudtam, úgyse érek oda nyolcra a kapuhoz, akkor már miért ne rakétázzak.

Nagymama nyolckor kulcsra zárta a kaput. Volt, hogy odaértem, de akkor nagyon kellett futnom. Nyolc előtt öt perccel elfoglalta a pozícióját, messziről látta, ahogy futok, és nagyon lassan csukta be a kaput. Az utolsó pillanatban mindig befértem, bravúros mozdulattal, mint egy szép becsúszó szerelés. Ilyenkor megtapsolt.

Ha sokat késtem, és már nem volt a kapuban, kerítést kellett másznom, de úgy, hogy ne vegyen észre az ablakból. Nehéz volt, mert a szoba ablakai az utcára néztek, és nagymama a szobában nézte a Dallast. Az egy régi szappanopera. A spaletták nem takartak semmit, nagymama mindent látott, ami az utcán történik, meg persze kintről is beláttál a szobába. Le tudtam olvasni a mimikájáról, hogy Pamela jól bánik-e a Bobbyval vagy ledérkedik éppen. Ez jó szó, jegyezd meg.

Mehettem volna a kertek alól, de utáltam a libákat, féltem tőlük. Ne nevess. Ha sikerült úgy átmásznom, hogy nem látott meg, akkor akár kilenckor is előkerülhettem a kertből. Olyankor azt mondtam, hogy már rég otthon vagyok, csak lementem a nyulakhoz.
Párszor észrevett a kerítésen, az nem volt jó. Zárt ablakon át kiabált, hogy ne repüljenek be a szúnyogok, de így is tisztán hallotta az egész utca. Csupa nyál lett az ablaküveg. Én meg egyik irányba se mertem moccanni a kerítésről. Az utcán nem lehetek nyolc után, a kiskertben meg rátaposok a krizantémra. Az olyan bolyhos virág, a síron is volt, az a fehér. Nagymama nagy becsben tartotta, ha ráléptem volna, akkor szíjat hasít a hátamból. Ez a szíj dolog mindig érdekelt, hogyan történik.

Mire átakrobatikáztam magam az összes krizantémon, nagymama már az udvarban volt. És ekkor megráztuk a pofonfát. Ő mondta így, többes számban, mint egy közös programot. Nem volt vészes, úgy pofozott, hogy őt jobban sajnáltam, mint magamat. Eleve bal kézzel indult neki. Már tíz centire az arcomtól lefékezte a mozdulatot, mire hozzám ért, meg kellett löknie a tenyerét, hogy legalább mozduljon valamennyit a fejem. Így. Még a szememet se csuktam be. Azzal szórakoztam, hogy a távolodó kezét néztem, a fonákját. Olyan tömpe körmei voltak, mint neked. Megtippeltem, hogy a gyűrű gravírozása éri-e az arcomat, vagy nem. Egyfajta fej vagy írás. Az volt a kedvencem, amikor gravírozással felém és erősebbet ütött. Olyankor kerestem a tükörben, hogy hagyott-e lenyomatot a monogram az arcomon. Sose hagyott, de egyszer megrajzoltam piros filccel. Két díszes gé betű. Tetszett neki.”

Gubis Éva novellája teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.