Gubis Éva Kigyüttünk, kigyüttünk című tárcanovellája az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban olvasható:

“Kigyüttetek, kigyüttetek? Így köszöntek egymásnak a nénik a temetőben halottak napján. Az ünnepnek csak a neve ijesztő, amúgy elég jó buli volt. Az ijesztő név is hozzátett az esemény izgalmához; sötét temető, gyertyák mindenfelé, külön gyufaskatulya a tesómnak meg nekem. Majdnem olyan menő, mint az amcsi filmekben a halloween.

A kendős nénik kilógtak a képből, megtörték a halloweenhangulatot, de a temető az ő területük, föl se merült bennem, hogy ki lehetne őket vonni a buliból. Meg hát, náluk volt az összes mécses, a mi családunkban legalábbis. Nagymama mankójára akasztva hozott egy reklámszatyornyi mécsest meg gyertyát, és ő döntötte el, kire, mit és mennyit teszünk. Rokonsági fokon múlott, a férjére a legdíszesebb mécsestartót tartogatta, a dédszüleimre a kisebbeket, kivéve az apját, arra csak pár szál gyertyát. A legnagyobb tiszteletadás a mécses volt, átlátszó, piros vagy gyöngyházfényű üveggel, a drágább fajta üvegén kereszttel vagy virágmintával. Az aranyozott fedél oldalán lyukak futottak körbe, nem szabad benyúlni rajtuk, ezt korán megtanultam. Egyik évben megvágtam az ujjam, és ment az egész temetőzés a süllyesztőbe. A vér miatt nem állt össze a galacsin, és formálható viasz nélkül nem az igazi a halottak napja.

Különböző helyekről gyűjtöttük a viaszt, magától értetődő lelőhely a már korábban meggyújtott mécses, ami átlátszóra olvadt és a fenekén egészen az ezüstös lapig leláttál, amiben a kanóc végződött. A bátyám egyik évben kihúzta a kanócot ezüstös lapostul és az egészet a tenyerébe öntötte. Nem kiabált, pedig láttam a szemén, hogy fáj. Abban az évben az ő galacsinja nyert.

Kiabálni nem lehetett a forró viasz érintésétől, ez alapszabály. Akkor észrevették volna a felnőttek, és jön a mit csináltok, fejezzétek be azonnal. Persze, egész mécsesnyi adagot nehéz volt szerezni, mert nagymama ott ült a sírhoz tartozó kispadon, onnan dirigált, melyik koszorút hová, és számontartotta a gyertyaállományt. Így leginkább megolvadt mécsesekbe mártott ujjal vagy gyertyaszálak oldalát végigsimítva lehetett gyűjteni, apránként gyarapítva a viaszt.

A galacsint tenyérben kellett tartani, és folyamatosan gyurmózni, mert a novemberi hidegben gyorsan megdermedt. Olyasmi élmény volt, mint a gyurmázás az oviban, de azért felnőttebb játék, mégiscsak tűzbe kellett érte nyúlni.”

Gubis Éva tárcanovellája teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.