Gubis Éva Ingyen elvihető című tárcanovellája az Új Szó napilap Szalon című kulturális-irodalmi mellékletében olvasható:

“Szoptatós fotel, kismamáknak, hintáztatható, ergonomikus kialakítás, párnázott kartámasz, újszerű, fejrésznél folt.

Kilencedik kerület, ingyen elvihető. Ez gyanús, hogy ingyen. Rákerestem a gyártó honlapján, onnan másolták a paramétereket a hirdetésbe. Kivéve a foltot. A fényképek alapján tényleg jó állapotban van, a foltról nem töltöttek fel közelit. A kórházi gumilepedőn is volt egy. Tuti frissen tették alá, még vegyszerszaga volt, de hát, na, volt rajta egy folt. Aztán lettek újak. Nem akarok most a kórházi ágyra gondolni, ki kell szellőztetni a fejem, azért is egyeztem meg a hirdetővel a ma délutánban. Gyalog megyek. Persze, végig a reggel jár a fejemben, a foltos lepedő, meg az a hang, ahogy felsír. Idegen hang, nem éreztem, hogy közöm lenne hozzá. Letérek az Üllőiről, előveszem a mobilt, beírom a címet a mapsbe, és követem a kék pöttyözést. Ez olyan egyszerű, hogy jólesik.

A kapucsengőn a Kovács-Pacala feliratot keresem, felveszik, de nem szólnak bele. Fojtott hangon mondom, hogy a szoptatós fotel hirdetésére. Sípol a kapunyitó, bemegyek. Régi, gangos ház, meglepően rendezett belső udvar, liftszagú lift. Harmadik emelet tizenkilenc, ezt írta üzenetben. Egy ilyen háztól azt várnám, hogy csak öregek lakják. Mit keres itt egy szoptatós fotel? Kilépek a liftből, még nem megyek tovább. Kíváncsivá tesz a Kovács-Pacala név, megnyitom a hirdető profilját. Férfi. Érdekes. Bár én meg férfiként érdeklődöm. Nem kell meglepődni. Titkosított adatlap, nem látok mást, csak egy profilképet. Graffiti egy tűzfalon, többemeletnyi magasan, have no fear. A tűzfal előtt guggol egy tag és a kezével mutat valamit, nagyon kicsi, nem látni, mit. Az arca is pixeles, ahogy ráközelítek.

Kilépek a gangra, a számozás alapján jobbra kell indulnom. Kovácsoltvas korláton fröccsöntött műanyag virágládák. Színesek, még csak imitálni se próbálják az agyagot. Virág nincs bennük, csak föld, az egyikben hamutál. Rá szeretnék gyújtani, a kabátom bal mellzsebére csapok, automatikus a mozdulat, a zseb üres. A tizenkilences előtt megállok. Barnára lakkozott faajtó, katedrál üveggel fejmagasságban. Az üveg mögött rács, a rács mögött rikító, neonzöld szín, semmi más. Az ajtó melletti falon keresem a csengőt, nem találom. Végignézem az ajtókeretet, jobb meg bal oldalt is, ott sincs. Mielőtt kopoghatnék, motozást hallok az ajtó mögül, a neonzöld szín eltűnik, függöny volt. A katedrál üveg mögött fej bukkan fel, ugyanúgy pixeles, mint a képen, ő lesz.

Kovács Roland, nyújt kezet a tag, velem írtál Messengeren. Kitárja az ajtót, kis előszobába lépek, a hátam mögött visszaomlik a neonzöld függöny, nehéz anyag, szigetelésre használhatják. A hirdető fél fejjel magasabb nálam, szakálla hosszú, de ápolt, hihetetlenül egyenes vonalban kezdődik az arcán. Melegítőszett van rajta, óriási feliratokkal a mellén meg a combján. Respect és focus. Újra a kórházi szobára gondolok, gyorsan elhessegetem, végigpörgetem a kék pöttyözött útvonalat, a virágládákat, és hogy most itt vagyok.

Egyszerre csap meg a lakás otthonszaga és Roland parfümjének illata. Erős. Miközben rúgom le a cipőm, megkér, hogy vegyem le. Vedd már le légy szíves, így mondja. Fölösleges körök. Rüszttel beigazítom az előszobabútor előtt sorakozó cipők mellé. Valahogy túl sok a cipő meg a kabát meg a szag. Főleg a szagok, annyira mások, mint reggel. A komódon bukósisak, női táska, ezüsttálcán rakat kulcs, férfi meg női parfüm, emeletes ételhordó dobozok. A táskámat a komódra teszem, érzem, hogy még meleg az étel.

A bejárattól jobbra ajtó, folyosóra nyílik, Roland megy elöl. A fotelről magyaráz, rosszul hallom, nem néz hátra. Nem lehet gyakorlott hirdető, úgy látom, zavarban van. Ez megnyugtat. A folyosón végig fényképek függnek a falon, mindegyiken ugyanaz az idős házaspár, talán a szülei. Valahogy nehéz elképzelni. Nem olyannak tűnnek, akik Rolandnak nevezik a fiukat, nem is hasonlít rájuk. A neonfüggöny sem illik a képbe, az öregek olyannak tűnnek, akiknek van ízlésük. Mintha az a fotó maradt volna a keretben, amivel árulják. Furcsa idős embereket párként látni. El sem tudom képzelni, hogy lehet szülőket együtt szeretni, egy keretben. Ezt jó lenne megkérdezni.”

Gubis Éva tárcanovellája teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.