Gubis Éva tárcanovelláját közli az Új Szó Szalon című kulturális melléklete:

“Kárhozottak ősapáink, kik szabadon éltek-haltak, szolgaföldben nem nyughatnak. Ezután megint Csabika jön, ordítja majd, mint tavaly is.

Unom már, hogy folyton együtt szerepeltetnek minket, mióta Petzné másodikban ráérzett, hogy párban tarolnánk. Azóta minden iskolai ünnepségen együtt, kézen fogva. Egyre gázabb. Már úgy nézünk ki, mintha az anyja lennék. Nem tudhatta Petzné, hogy kertitörpe lesz a Csabiból. Sehonnai bitang ember. Kettő-három, kettő-három, mikrofonpróba. Pedellus Gitta igazgatja a mikrofonállványt, a tér közepére húzza, a szobor elé kicsit srégen. A besípoló mikrofon meghozza a kedvemet az ünnepséghez, meg egy kis lámpalázat. Ki most, ha kell, halni nem mer. Rá fogok unni a műsor előtt, de azért jó lenne végigpörgetni. Érkeznek az osztályok, a kilencedikesek elöl. Még nem sminkeltem. Nincs kedvem a büdös nyilvános vécébe menni. Kiveszem a sminktáskát és ledobom a hátizsákom a kopjafa mellé, aminek a koszorút támasztották. Ráülök a hátizsákra úgy, hogy a hatalmas koszorú takarjon, a szoknyámat begyűröm a lábam közé. Addig végzek, amíg a koszorúzók visszaérnek. Egy utolsó réteg alapozó még kell. Jól eldolgozom, a szelfikamerában nem bízom, a múltkor is, a képernyőn úgy mutatta, hogy elkentem rendesen, aztán élőben meg, mint a vakolat. Mint a haza, mintahaza becsülete. Tagolva. Mint. A. Haza. A maradék alapozót a tenyerembe masszírozom, a balba. Azon az oldalon lesz Csabika. Mindig ugyanabban a pillanatban kezd el izzadni a tenyere, mikor beállunk a mikrofon elé. És mindig szalonnaszagú. Nem is értem.
Kilépek az appból, lenémítom, nehogy bezavarjon szavalás közben. Bent maradok a koszorú mögött, szagolgatom a bal tenyerem. Olyan illata van, mint kiskoromban az avonos termékeknek, amiket velem is megszagoltatott a nő, mikor anyához jött. Mindnek felnőtt illata volt. Azóta akarok avonos alapozót szerezni, de már nincs avonos nő, lehet, hogy már Avon sincs. Termékminta, mintahaza. Tagolva! Termék mint a. Zalán után cigiszagú a kezem. Nem olyan büdös nikotinszag, mint ami apa pórusaiból árad. Finomabb, mintha Old Spice-os ízesített cigi lenne. Néha beleslukkolok, úgy nem olyan jó az illata, mint a kezemen. Randi után órákig érzem, kezet se mosok. Jobban ékesíti a kart, és mi mégis. És mi mégis, és mi mégis itt vagyunk. Apa hangján szól a fejemben. Ofő mutogatja Csabikának, hová kell majd állnunk. Mintha nem tudnám, minden évben ugyanoda, Petőfi baljára, a mikrofon elé, de nem túl közel. Zalán szerint gerjesszem be direkt, legalább felébred a közönség. Csabika jön, mondja, hogy a zenesulisok után következünk, ha a Honfoglalás szól, akkor álljunk be a koszorúzók mögé. Jó. Elugrok slozira, mondja, a táskáját ledobja mellém, meg se kérdezi. Utánakiáltok, hogy mosson kezet. Lemossuk a gyalázatot! Nyomok még egy kis alapozót a tenyeremre, beleszagolok, szétkenem. Befúj a szél a szoknyám alá, hideg van, de nem zavar. Ez már olyan hideg. Tavaszi. A szagokból meg lehet mondani. Föld- meg hidegszag van. Meg verőfény, Petőfi így mondaná. Kicsit arrébb csúszok a koszorú mentén, ki a fa árnyékából, tűzzön rám a nap. Szembenézek vele, hogy belekönnyezzek, az jót tesz a Nemzeti dalnak.”

Gubis Éva írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.