Gazdag József írása Rutger Bregman: Emberiség. Mégis jobbak lennénk, mint hittük? (HVG Könyvek, 2020, fordította: Darnyik Judit) című könyvéről az Új Szó közéleti-kulturális mellékletében, a Szalonban jelent meg:

“Nem igaz, hogy az ember önző és kegyetlen, írja Rutger Bregman holland történész az Emberiség című könyvében, amelynek radikális alapgondolata az, hogy az ember eredendően jó. De ha ez így van, akkor hogyan történhetett meg Auschwitz és a holokauszt?

Leszokni a hírekről

Az ún. mázelmélet szerint a kulturált viselkedés csak vékony máz, amit a családi környezet, az iskola, a törvények és a társadalom (a civilizáció) fokozatosan ránk rakott, de amint szélsőséges helyzet jön (háború vagy más krízis), ez a máz azonnal megrepedezik, mi pedig vicsorgó vadállatokká változunk. Vagy mégsem? Bregman szerint az ember alapvetően jó, csak rossz a píárja.

Honnan ered hát az a meggyőződésünk, hogy kegyetlenkedésre hajlamos, agresszív ösztönlények vagyunk? Ezt állítják a szociálpszichológusok, ezt írja az újság, ezt látjuk a híradóban. Bregman szerint korunk drogja a hírfogyasztás; rászoktunk, függők vagyunk, híreket olvasunk reggel-este, hogy „képben legyünk”, és beidegződött mozdulattal frissítjük a hírfolyamot, nehogy lemaradjunk valamiről, este pedig, mielőtt elolvasnánk a napi összefoglalókat, megnézzük a híradót. A túlzott hírfogyasztásnak azonban bizonyítottan káros hatásai vannak a pszichére: növeli a stresszt és depressziót okoz.

Mi az igazság Kitty Genovese ügyében?

William Golding Nobel-díjas angol írónak A legyek ura c. regényében egy csapat fiú lakatlan szigetre kerül, ahol magukra vannak utalva; se felnőttek, se szabályok, se civilizáció. Mi történik? Tort ül az erőszak, a tragédia elkerülhetetlen. Golding kitalált történetéből bestseller lett, tankönyvi példa, Bregman szerint azonban a valóság egészen más, és felidéz egy megtörtént esetet, amikor a lakatlan szigetre kerülő, s ott túlélni kényszerülő kamaszok nem fordultak egymás ellen, épp ellenkezőleg: segítettek egymásnak.

A szociálpszichológia legismertebb kísérletei – Philip Zimbardo stanfordi börtönkísérlete vagy Stanley Milgram memóriatesztje – azt bizonyítják, hogy az ember magától is szörnyeteggé válik, ha a helyzet úgy hozza; szadista játékokat űz a gyengékkel, vagy éppen vakon teljesíti a feljebbvalója utasításait. De vajon tényleg ilyen az ember? Bregman oldalakon át meggyőzően adatolja, hogy ezeket a teszteket manipulálták, és egyik kísérlet sem úgy játszódott le, ahogy az a tankönyvekben olvasható – ezért a végkövetkeztetésük is fals.

Vagy ott egy másik ismert példa: 1964-ben New Yorkban egy fiatal nő (Kitty Genovese) hajnalban ért haza, amikor a lakóház előtt valaki megtámadta. A sztorit mindenki úgy ismeri, hogy Kitty segítségért kiáltott, mire néhány ablakban világosság gyúlt, s végül harmincnyolc szomszéd nézte végig az ablakban könyökölve, ahogy Kittyt halálra késelik, anélkül, hogy bármit is tett volna a megmentésére. Mindenki azt hitte ugyanis, hogy mások már biztosan értesítették a rendőrséget.

Ezt nevezik járókelő-effektusnak: minél több a szemtanú, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy valaki segíteni fog a bajbajutotton – mindenki azt gondolja ugyanis, hogy valaki más majd segít (vagy éppen azt, hogy ha ennyien nem mozdulnak, akkor nem lehet olyan nagy a baj). A jegyzőkönyvekből azonban az derült ki, hogy többen is hívták a rendőrséget, de a diszpécser nem vette komolyan a bejelentést, házastársi perpatvarnak vélte; s valójában nem harmincnyolc, hanem csak két olyan szomszéd volt, aki kinézett az ablakon, látta is a gyilkosságot, de nem tett semmit. (…)

Iskola vagy börtön?

A társadalom megreformálását a játszóterekkel és az iskolákkal kellene kezdeni, írja Bregman, mert minden gyerek tiszta szívű, de az iskolák zárt és ellenőrzött terében megnyomorítjuk őket, és kiöljük belőlük az önfeledt játék örömét. Az iskola ugyanis a legtöbb helyen börtönre hasonlít. Vagy olyan gyárra, ahol verseny zajlik a futószalagok mellett. Játéknak, kreativitásnak, kísérletezésnek, kritikai attitűdnek ezekben a versengő intézetekben nincs tere. Helyette korai kezdés van, órarend, csengőszó (az idő tagolására), merev hierarchia, számonkérés, osztályozás, felügyelet (nem lehet szabadon távozni az épületből), s néhol még kötelező egyenruha is. (Tudták, hogy a börtönökben a rabok napi átlagban több időt töltenek a szabadban, mint az iskoláskorú gyerekek többsége?)

Ilyen kulisszák között nehéz nyitottságra és szeretetre nevelni a gyerekeket.

De ne is az iskolákkal kezdjük a reformot, javasolja Bregman, hanem önmagunkkal. Mindenkiről feltételezzük a legjobbat, és próbáljuk megérteni azokat is, akikkel egyébként nem tudunk azonosulni. S ahogy azt is megválogatjuk, hogy milyen élelmiszerrel tápláljuk a testünket, éppígy válogassuk meg azt is, hogy milyen tartalommal tápláljuk az agyunkat. Kerüljük a közösségi oldalakat, mert ott a gyűlölködés jelenti a profitot az üzemeltetőnek: ha beindul a konfrontáció a kommentszekciókban, az több kattintást eredményez, ezáltal nagyobb nézettséget és több reklámbevételt. Ne támadjuk vissza a nácikat, és ne menjünk bele a Facebook-posztok alatt vívott bozótharcokba. Legyünk bátrak: merjünk jók lenni!”

Gazdag József írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.