Gazdag József: Hogyan került Pozsony, Komárom és Kassa Csehszlovákiához? (2. rész) című írása a Vasárnapban jelent meg:
“Az első világháború után – 1918/19 telén – egymillió felvidéki magyar került egy új országba. Hogyan fogadták a megszálló csehszlovák hadsereget? A tiltakozásnak milyen formáit választották? Mit lehet tudni a pozsonyi sortűzről? Kiktől akarta megtisztítani Vavro Šrobár teljhatalmú miniszter Szlovákiát? Hány áldozatot követelt a komáromi vérengzés? Kik és miért döntötték le a kassai honvédszobrot, s hogyan nézett ki a közterek „magyartalanítása”?
Kétrészes cikkünkben Simon Attila történész új könyve alapján idézzük föl az impériumváltás eseményeit. Összeállításunknak ez a második, befejező része.
Simon Attila: Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/19-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig (Fórum Kisebbségkutató Intézet – Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Somorja – Budapest, 2021)
Sztrájk!
Komárom lakossága 1918 karácsonya körül értesült arról, hogy az új demarkációs vonal kettévágja a várost, és az északi részt csehszlovák csapatok fogják megszállni. „Kérjük szíves intézkedését a megszállás elmaradása iránt” – írták a komáromi elöljárók Budapestre a miniszterelnöknek, de segítséget nem kaptak.
Komáromot kettéosztották, sok embert megfosztva így a munkájától. A város új katonai parancsnoka ráadásul bezáratta a lőszergyárat, a régió legnagyobb üzemét, az ott dolgozó 1600 munkást pedig elbocsátották.
A komáromiak 1919. február 3-án léptek sztrájkba. Nemcsak a munkások, hanem az egész város, beleértve a vendéglősöket, a kereskedőket, a városi tisztviselőket és a sajtó képviselőit is. Zárva maradtak az üzletek, a posta, a hivatalok, a bankok, megszűnt a távirdaforgalom. Nem is sztrájk volt ez, hanem egy nagy tüntetés. „S mivel ez a húszezer ember fegyelmezett és erős kultúrájú, nem nyúlt erőszakos eszközökhöz, nem hangzott el egy haragos szó, a némaságával kiáltotta világgá a fájdalmát, s a panaszát” – írta a Komáromi Újság.
A két hétig tartó komáromi sztrájk volt az első nyílt – és kollektív – konfrontáció a felvidéki magyarok és a csehszlovák államhatalom között.
Komárom belvárosa: a Nádor utca és a Szent András-templom
A pozsonyi sortűz
Pozsonyban a munkástanács követelései között szerepelt a nyolcórás munkaidő, a magasabb munkanélküli segély, az elbocsátott állami alkalmazottak visszavétele és a pozsonyi egyetem megnyitása is. Február 12-re népgyűlést hívtak össze a Vásárcsarnok elé, amelyen ötezren vettek részt. Szemtanúk beszámolói szerint az incidensek akkor kezdődtek, amikor egy katona letépte egy kisfiú kabátjáról a magyar kokárdát, a közelben állók pedig meg akarták torolni a sérelmet, és rátámadtak a katonára. Megint mások szerint egy magyar egyetemista piros-fehér-zöld zászlót akart felhúzni egy utcai lámpára, de halálos lövés érte. Bizonyosan csak annyi tudható, hogy a katonák tüzelni kezdtek a fegyvertelen civilekre, s az embervadászat a környező utcákon is folytatódott. A pozsonyi sortűz tragikus mérlege: 7 halott, 23 sebesült.
Kassán öt napig tartott az általános sztrájk, megbénítva a város életét. Megálltak a villamosok, bezártak az üzletek, szüneteltek a színházak és a mozik, az iskolák beszüntették a tanítást, s még a gázgyár és a villanytelep is leállt – csak a gyógyszertárak nyitottak ki. A sztrájk azonban nem járt eredménnyel, a csehszlovák kormányzat nem volt hajlandó érdemi tárgyalásokat folytatni a sztrájkolókkal. A Városi Tanács szerint viszont a tiltakozás igenis fontos volt, hiszen egyértelműen kifejezésre juttatta Kassa „magyarságát és a magyar állam eszméiért való hűségét”.
Hűségeskü helyett Szózat
Komáromban az új ispán, Otakar Jamnický arra kérte a városi köztisztviselőket, hogy írjanak alá egy nyilatkozatot, amellyel kifejezik lojalitásukat a csehszlovák állam iránt. A városháza nagytermében összegyűlt tisztviselők azonban egyhangúan kimondták, hogy semmiféle nyilatkozatot nem írnak alá, s könnyekkel a szemükben elénekelték a Szózatot.
Az az elvárás, hogy az „állam szolgái” beszéljék a szlovák nyelvet, de értsék a lakosság nyelvét is, Simon Attila történész szerint akkor szinte lehetetlen elvárás volt Dél-Szlovákiában, a magyarok többsége ugyanis nem tudott szlovákul. Egy hónappal a megszállás után Kassán a mozik műsora csak magyar nyelvű volt, s a kávéházakban sem lehetett találni cseh újságot – bár a hatóságok arra próbálták rábírni a szerkesztőségeket, hogy egyre kevesebbet foglalkozzanak a magyarországi eseményekkel, s azokat a külföldi híreknek fenntartott rovatba sorolják be.
A Gömör megye élére kinevezett új ispán („zsupán”), Samuel Daxner pedig a szlovák nyelvterületen lévő Tiszolcra tette át a székhelyét, mert az akkor még teljesen magyar nyelvű Rimaszombatban nem érezte magát biztonságban. „Nem nagyon szerettek itt bennünket” – emlékezett vissza Gömör megye második zsupánja, Janko Jesenský.”
Gazdag József írása – Simon Attila könyve alapján – a nyomtatott Vasárnap 2022/02. számában, illetve a Vasárnap honlapján olvasható teljes terjedelemben.
