Csehy Zoltán A nagy homálytalanító című köszöntő esszéje a 75 éves Nádasdy Ádámról az Élet és Irodalomban jelent meg:
“Nádasdy első verseskötetét olvasom, a nyilván szóra se méltatott komolytalanabbak után végre kiadott Komolyabb verseket. Végül is csak a borítóján könyvet olvasó, antikosan „kéjes” fiút utánzom, akit egy olvasólámpa is megvilágít, már amennyire egy ilyen cocteau-ian laza vonalvezetésű grafikán szó lehet megvilágításról. Szeretnék ilyen fiatal, ennyire természetesen meztelen, ennyire szép Birkás Ákos-rajz lenni, és a teljes elhalványodásig Nádasdy-verseket olvasni egy decensen elektronizált antik idillbe dermedve. Rajzolni könnyű, írta Paul Klee: csak meg kell sétáltatni a vonalat. Ilyen érzése van az olvasónak, ha ezeket a nagyon spontán vonalvezetésű, kalandos retorikai alakzatokra és sokszor egyenesen anekdotikus helyzetekre kiélezett korai Nádasdy-szövegeket olvassa: verset írni könnyű, csak ritmikusan meg kell sétáltatni a tollat. A versek ügyesen kerülik ki a vallomásos alanyiság romantikáját, meztelenek, akár a könyvborítón olvasó alak, de decensen azok. Ami decens, az mindig továbbgondolható, mert provokatív. Már itt minden megvan, ami később, a „komolyabb” Nádasdy költői fajsúlyához társítható: az irónia és annak fonákja, az antimodernizmushoz inklináló, mégis belső szerkezeteiben, analíziseiben nagyon is modern alanyiság. A kötetet bejárja a dalszerűség derűjének „konzekvenciáin” alapuló formakezelés, illetve áthatja az a technika, ahogy a kis, köznapi dolgokból jelentőségteljes, vagy legalábbis sokértelműen jelentéses események születnek, miközben a nagy, a költőszerep romantikus pozícióit felduzzasztó narratíváktól óvó perspektíva is kiépül.
„Fiatalon sokáig nem akartam írni, mert meleg vagyok, és nem mertem ezzel előállni, pedig a szerelemről van a legtöbb mondanivalóm” – írta Nádasdy a Verejték van a szobrokon című válogatott és újabb verseket tartalmazó kötetének fülszövegében. Ahhoz képest mai szemmel olvasva már az első kötet is rendkívül bátor könyv, és visszafelé tekintgetve a költő nagyon is sokat beszél a szerelemről, jeleket és maszkokat működtet, kibillenti a standard identitásokat. „Mondja, kedves Thomas Mann, / magánál ez hogyan van?” – kérdezi a fiatal Nádasdy, mintha csak egy könnyű kuplét dúdolgatna, majd fokozatosan elviselhetetlen súlyokat aggat erre a zenebonára. Fizikai értelemben fel tud számolódni, képes kilépni a standard logikával komfortzónába képzelt férfiidentitásból: „ma nincs gerincem, / ma nincs fix arcom, hangszínem, nemem sincs”. Ezért is írhatta Nádas Péter, hogy Nádasdy „nemüktől tisztította meg az érzelmeket, s ezért hatnak ilyen erotikusan e versek”. Persze akinek nincs neme, az korántsem nemtelen, hanem épp hogy túl sok benne a nemiség egzakt, polarizáltan markáns vonásaival leírhatatlan platóni ősteljesség, modernebbül szólva: az számol a genderfluiditással. Az összes nem egyszerre van benne, és nem akar ebből a szempontból se meghatározni senkit, se kategorizálódni: a nyelvtől tanult szabadság kézenfekvő szépsége ez, mely nem kényszeríti két vagy három „nemileg determinált” grammatikai gettóba a maga főneveit, mellékneveit vagy névmásait, hanem szabadon hagyja működni a kopulációs kapacitásait. Nemi tekintetben, mi magyarok, sosem lehetünk elég pontosak, és épp ez a nagyvonalú pontatlanság válhat egy univerzális költői örömelv forrásává: leszámítva egyes „nemes” nyelvek műfordítóit, akiknek ezzel a végtelenül természetes hiánnyal is meg kell küzdeniük. Ez a „hiány” nem elhallgatásgenerátor, hanem szeizmográf, mely az elmondhatatlan zavarát jelzi, és miközben a heteronormativitás társadalmi gravitációja változékony intenzitással működik, nem kényszerít sem hazugságra, sem titkolózásra, hanem a természetes nyelvi adottság természetes lebegésében talál nyugvópontra.”
Csehy Zoltán írása teljes terjedelemben a reklám megtekintése után az Élet és Irodalom honlapján olvasható el.
