Csehy Zoltán írt a Dunsztra Edward Prime-Stevenson: Imre: Egy emlékirat (fordította és jegyzetekkel ellátta Bojti Zsolt, Napvilág Kiadó, Budapest, 2021) című kötetéről:
“Edward Prime-Stevenson (1858–1942) Imre: Egy emlékirat című könyvének hiánypótló, kitűnő magyar változata elsősorban Bojti Zsolt könyve. Nemcsak kiváló fordítóként, hanem nagyszerű kommentátorként és jegyzetíróként is jelen van, sőt akár azt is megkockáztatom, hogy az általa felhalmozott tudásanyag sokszor izgalmasabb, mint maga a mű, melyhez az egyszerre pontos és szellemes kommentárok készültek. Prime-Stevenson regénye végtelenül egyszerű vonalvezetésű: Oswald, a harmincéves angol Budapesten (a regényben az árkádikus sémának megfelelően Szentistvánhelyen, konkrétan az Erzsébet téren) megismerkedik egy hipermaszkulin, Imre von N. nevű magyar, huszonöt éves hadnaggyal, akit a háta mögött Jóvágású N-ként emlegetnek. „Imre nem csinos volt, hanem szép” – írja a szerző, görögös és hangsúlyosan maszkulin („megvetette, ezért nem is hordott férfiékszereket”), ősi erdélyi család sarja és a korabeli pszichoszexuális másságretorikáknak megfelelően zenebolond. A zeneőrület és a másság korabeli összakapcsolása ismerős lehet a magyar olvasónak az Oscar Wilde-nak tulajdonított Teleny című regényből is (Tandori Dezső fordításában jelent meg magyarul), melynek főhőse, Camille erotikus gyönyört él át Teleny zongorajátékának hatására, és megállapítja, hogy a style hongrois hatására a szexuális vágya a végletekig stimulálódik. A magyar egy különösen erotikus nemzetnek számít a nemzetkarakterológiákat meglehetősen komolyan vevő korban.
Imre végtelenül könnyed lelkületű, humoros karakter, aki tréfáit is jobbára a katonai környezet asszociatív terepeiről meríti: „Mire betöltöm a harmincat, kopasz leszek, mint egy ágyúgolyó.” Budapesten (Szentistvánhelyen) könnyű barátkozni, hiszen a barátság „sosem férfiatlan” kimutatása a szerző szerint „fajilag jellemző a magyarokra”. Imre legjobb barátja, Karvaly Miklós (akit a seregben „Karvaly Hermészként” emlegettek) megnősült, s ez a „veszteség” nagyon megviselte Imre idegrendszerét.
Az angol Oswald egy professzorhoz jött magyarul tanulni. Imrével teljesen egymásra hangolódnak, és ugyanúgy tudnak beszélni Árpád fejedelemről, a VII. szimfóniáról, mint „a biszexuális nyelvek elméletéről”. Imre vérbeli magyar, remekül szónokol, nincs is nehéz dolga, hiszen a magyar nyelv maga is „homéroszi pátosszal zeng”. Oswald a saját írói pozícióját afféle lélekbúvári pozíciónak láttatja, s amit ír, az „egy emlékirat és útikalauz Imre érzelmi topográfiájához”. Imre mindentől viszolyog, ami nőies. Elmeséli egy százados kalandját egy kadéttal, akit emiatt diszkréten felkértek, hogy hagyja el a pályát, sőt megvallja, hogy egy férfi őbelé is beleszeretett.”
Csehy Zoltán írása teljes terjedelemben a Dunszton olvasható el.
